Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt


A Médiatanács pályáztatási gyakorlata kiválóan kiszolgálja a Fidesz médiapolitikájának két fő elvét: széles tömegek közéleti információkhoz legfeljebb irányított fórumokból jussanak, és eközben a jobboldali média gazdasági stabilitása is biztosítva legyen. Polyák Gábor írása.

Azt írja Pokol Béla a médiatörvényt több ponton alkotmánysértőnek minősítő alkotmánybírósági határozathoz írt különvéleményében, hogy meghaladott az a nézet, amely szerint „a sajtószabadság alkotmányos védelme kizárólag az állam közhatalmával szembeni védelmet” jelenti. A valódi veszélyt „a demokratikus nyilvánosságra”, ahogy ezt állítólag „médiaszociológiai elemzések tömege mutatja” – nem ugyanazokat a könyveket olvassuk -, „a szervezett magánhatalmak tömegmédiumok feletti és közvetve az emberek feletti uralma jelenti”. Eredetileg azt terveztem írni, hogy a Médiatanács a Klubrádió-döntéssel igyekezett gyorsan cáfolni ezt az állítást. Pedig nem így van, a döntés éppen alátámasztja az állítást. Igaz, nincs szó „az egész euro-atlanti térségben” szerveződő globális médiahatalomról. Nekünk kisebb pálya és ehhez igazodó kispályás játékosok jutnak, de magánhatalomnak ugyancsak nem vagyunk híján.

A jelenleg leghatékonyabb magánhatalmat mifelénk Fidesznek hívják. Viselkedésében nehéz más motivációt találni, mint ennek a magánhatalomnak a lehető legszélesebb és legtartósabb kiterjesztése. E magánhatalom – nem tudok szabadulni a kifejezéstől — szoros kölcsönhatásban áll további, őt fenntartó és általa fenntartott magánhatalmakkal, a gazdaság szinte minden területén. Ráadásul e magánhatalmak – gazdasági potenciáljához képest kissé talán eltúlzott – vonzalmat éreznek a média iránt, a közterületi reklámoktól a kereskedelmi rádión át az ingyenes napilapokig. Olyan folyamat zajlik a médiapiacon, amihez hasonlóról szerb, bolgár, ukrán kollégák számolnak be rendszeresen különböző konferenciákon. E beszámolókat eddig a kívülálló borzongásával hallgattuk, most már sajnos magunkénak is érezzük őket.

Az a szerencsénk, hogy nálunk ez nem rögtön a rendszerváltás után kezdődött. Az „egész euro-atlanti térségben” szerveződő globális médiahatalmak nagyjából húsz évig megmentettek minket magunktól. A médiapiac külföldi befektetőiről persze nem állítható, hogy kizárólag vagy akár elsősorban a magyar közéleti nyilvánosság minőségét tartották volna szem előtt. De a nyers üzleti logika korántsem képes akkora károkat okozni, mint a tisztán politikai hitek és pártérdekek által vezérelt nyilvánosság.

A Médiatanács döntése, amivel elhallgattatta az értelmes beszéd egyik fontos fórumát – tényleg alig marad más, mint az internet -, e folyamat szerves része. Amellett se menjünk el szó nélkül, hogy már a Klubrádió maga is ugyanennek a folyamatnak a szülötte, sem az elindulásában, sem a működésében nem a tiszta piaci megfontolások voltak a meghatározók. Élvezte annak a torz logikának az előnyeit, amibe aztán bele is bukott. Mindezzel együtt az eltűnése súlyos sebet ejt a nyilvánosságon.

Őszintén szólva elegánsabb megoldásra számítottam. Azt hittem, a Médiatanács hagyja, hogy a Klub nyerjen, és utána nézi, ahogy a ráerőltetett feltételek között elvérzik. Ehelyett bevállalta az újabb hazai és nemzetközi tiltakozásokat, a brutális megoldás politikai árát. Ráadásul a Médiatanács napirendjéből úgy tűnik, a döntés saját magukat is váratlanul érte: a napirendet az ülés napján módosították úgy, hogy előtte egyáltalán nem szerepelt rajta frekvenciapályázati kérdés, és a módosítás is csak „a Budapest 95,3 MHz körzeti rádiós médiaszolgáltatási lehetőség hasznosítására benyújtott Pályázati Ajánlatok értékelésének előkészítését” említi. Addig-addig, amíg döntés lett belőle. Ez a megoldás arra jó volt, hogy sem a Klubrádióért aggódó tömeg, sem a döntésre kíváncsi újságírók nem árasztották el a Reviczky utcát.

Szóljon hangosan az ének, ezt óránként legfeljebb öt percre szakítsák meg közlekedési hírek és időjárás-jelentés. Ez az, amit a médiaszolgáltatási jogosultságért folyó pályázattal a Médiatanács a sokszínű, plurális médiarendszerért tenni tudott. Sőt, mindhárom budapesti pályázati felhívást pontosan ugyanazokkal a feltételekkel tette közzé! Mégis, hogyan vezetne éppen ez a sokszínűséghez? Sok zenei rádió, kevés közélet, illetve ami mégis, az Kossuth Rádió és Lánchíd Rádió. Transzatlanti médiahatalmak.

A Médiatanács korábbi pályázati döntései is ezt a logikát követték. A Lánchíd Rádió csak ott nem nyert, ahol nem indult, vagy nem tudott érvényesen pályázni. Ott viszont jó eséllyel indultak egyházi kötődésű rádiók. Van ennek jelentősége? Van. Az ország nagy részén az egyetlen közéleti rádió a Kossuth. Milyen képet kap a valóságról az, aki a Kossuth Rádió helyett legfeljebb ideológiailag erősen elkötelezett rádiókat választhat, és az információi nagy részét egyébként is a két országos kereskedelmi tévéből és a közszolgálati híradóból szerzi? Én ugyan nagyon hiszek az internetben, de egyelőre nem gondolom, hogy a saját médiafogyasztási szokásaim általánosíthatók.

A Médiatanács pályáztatási gyakorlata kiválóan kiszolgálja a Fidesz médiapolitikájának két fő elvét: széles tömegek közéleti információkhoz legfeljebb irányított fórumokból jussanak, és eközben a jobboldali média gazdasági stabilitása is biztosítva legyen. Előbbi szép példája a Metropol felvásárlása, amin keresztül valódi tömegek érhetők el híreknek látszó információkkal, utóbbi zászlóshajója a Class FM – Lánchíd Rádió – Heti Válasz portfolióval rendelkező Infocenter. És ennek része a baloldalhoz köthető médiumok ellehetetlenítése vagy legalábbis meggyengítése, aminek nyilvánvaló része a Klub megszűnése, de szintén ezt a célt, leginkább a Népszabadság meggyengítését szolgálta az Axel-Springer/Ringier fúzió mindenáron – visszaható hatályú jogalkotással, vállalhatatlan szakmai érveléssel – való megakadályozása.

Ma már világos, hogy a médiatörvény pályáztatási szabályai tele vannak túlbiztosításokkal egy olyan helyzetre, amikor a Médiatanácsban ül ellenzéki delegált. Mertek még nagyobbat álmodni, és nem ül. Így nem kell mondvacsinált médiapolitikai okból eljárást megszüntetni, nem kell átírni folyamatban lévő eljárások pályázati felhívásait. Minden pályázati döntés vita nélkül, egyhangú szavazással megy át a testületen, és senki nem lát bele a döntések előkészítésébe. Ez az, amit az Alkotmánybíróság szó nélkül hagyott.