A Médiatanács döntése tavasszal megakadályozta két nagy európai lapkiadó vállalat, az Axel Springer és a Ringier fúzióját. A döntés megalapozására szolgáló szakhatósági állásfoglalás április óta nem került nyilvánosságra, így mi ezt most közzétesszük. Urbán Ágnes írása.  

 A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény 171. § alapján a Gazdasági Versenyhivatal köteles a Médiatanács állásfoglalását beszerezni olyan fúziós ügyekben, amelyben médiavállalatok érintettek és az összeolvadás versenyhivatali jóváhagyáshoz kötött. A Médiatanácsnak azt kell vizsgálnia, hogy az összeolvadás után is biztosított-e a sokszínű tájékozódás joga, és amennyiben megítélése szerint sérül ez a jog, akkor a testület megtagadhatja a szakhatósági hozzájárulást.

Miután a törvény szerint a Médiatanács hozzájárulására a már folyamatban lévő fúziós kérelmekhez is szükség volt, így az Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH) szakhatósági állásfoglalás készített a Ringier és az Axel Springer magyarországi leányvállalatainak összefonódásáról.. A Médiatanács a szakhatósági állásfoglalás alapján elutasította a fúziós kérelmet, így egy hozzávetőleg  36 milliárd forint értékű összeolvadást akadályozott meg.

Magáról a szakhatósági állásfoglalásról eddig nem sokat tudhattunk, hiszen a Médiatanács nem érezte fontosnak, hogy nyilvánosságra kerüljön a dokumentum. A testület 2011. április 14-i ülésének jegyzőkönyvéből kiderül, hogy első napirendi pontként tárgyalta a kérdést, a testület egyik tagja, Koltay András „elírási észrevételeket tett” az anyaggal kapcsolatban (magyarul stilisztikai hibákat észrevételezett), majd a Médiatanács egyhangúan elfogadta az állásfoglalást. A Médiatanács döntésével tehát vita és ellenszavazat nélkül kimondta, hogy az összeolvadás akadályozná a sokszínű tájékozódást, de a jelek szerint senkit nem zavart, hogy elmaradt a sokszínű tájékozódás jogának definiálása és nem tudható, hogy a sokszínűséget hogy kell mérni. 

Sajnálatos módon ezekre a kérdésekre a hatóság sem akkor, sem azóta nem kereste a választ. A média sokszínűségét célzó kutatások rendszerint komoly felkészültséget, erőforrásokat és sok időt igényelnek, példa erre az Európai Unió ezt vizsgáló projektje vagy a  2011 decemberében felállított Centre for Media Pluralism and Media Freedom. Természetesen az NMHH joggal hivatkozhat arra, hogy a vizsgálat egy, már a törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő ügyet érintett, az apparátusnak az idő rövidsége miatt sem volt lehetősége bármilyen komoly módszertani alapozásra és annak nyilvános megvitatására.  Ráadásul a szakhatósági állásfoglalást az NMHH azon munkatársainak kellett előkészíteniük, akik korábban a hírközlési piacok elemzésével foglalkoztak. A hatóságon belül a speciális médiaszabályozási elemzéshez szükséges kompetenciák az állásfoglalás előkészítésének időpontjában nem álltak rendelkezésre, a hírközlési piacon rendszeresen elkészülő piacelemzések pedig teljesen más logikára épülnek, ezek nem adtak módszertani kiindulópontot a fúziós kérelem elbírálásához. Sajnálatos és egyben árulkodó azonban, hogy ezen a téren semmilyen előrelépés nem történt. A média-sokszínűség nagyon komoly elméleti és módszertani kérdéseket vet fel, a médiaszabályozási kutatások egyik kiemelt területe, de nincs jele annak, hogy a hatóság ezzel foglalkozni akarna.

A szakhatósági állásfoglalás megszületése után két kutató, Gálik Mihály és Vogl Artemon a Médiakutató folyóirat 2011. 3. számában megjelent cikkében vizsgálta a döntést, miután közérdekű adatigénylés eredményeként a Gazdasági Versenyhivatal rendelkezésükre bocsájtotta a dokumentumot. Tanulmányukban arra hívták fel a figyelmet, hogy a döntés ad hoc módszertanra épült és nem vette figyelembe azokat a piaci folyamatokat, amelyek meghatározóak a lappiac működése szempontjából, így az olvasottság folyamatos csökkenését, illetve a reklámbevételek erőteljes szűkülését. Az írás végkövetkeztetése egyértelmű, a Médiatanács rossz döntést hozott akkor, amikor a szakhatósági állásfoglalásra hivatkozva elutasította a fúziós kérelmet. „Hiányzik tehát egy olyan módszertan, amely határértékekhez kötné, hogy mikor engedélyeznek vagy utasítanak el egy összeolvadást. A versenyjogi döntéseket példának véve látható, hogy a döntések konkrét módszertanokhoz és meghatározott határértékhez kötődnek. A sokszínűség vizsgálatakor a Médiatanács mindezzel adós marad, így az összeolvadást megtiltó döntése – a legenyhébb minősítés szerint is – önkényes, ráadásul nem is szolgálja a médiapolitikai célt, a nagyközönség sokszínű tájékozódáshoz való jogát!” – hangsúlyozzák a szerzők.

A helyzetet különösen pikánssá teszi, hogy a Médiatanács napokban publikált kutatása is kimutatja a lapolvasás folyamatos visszaesését. A nyomtatott sajtó messze nem tölti már be azt a szerepet, mint korábban, hiszen a közügyekről való tájékozódáshoz sokkal inkább használunk más médiumokat. Mint a kutatás megállapította, az írott sajtó mindössze a mintatagok 4%-a számára elsődleges hírforrás (ez megegyezik egy 2007-es hasonló kutatás értékével), mára már minden egyéb csatorna megelőzte, így a televízió, internet, rádió és a rokonoktól, barátoktól kapott információ is.

Más forrásokhoz hasonlóan ez a kutatás is alátámasztja az olvasottság csökkenését. „A sajtótermékek olvasásának intenzitása jelentős változáson ment keresztül az elmúlt négy év alatt. A lapok népszerűségi sorrendje a legalább heti olvasókat tekintve mit sem változott, viszont az olvasók aránya drasztikusan csökkent.” Az adatok szerint nemcsak a rendszeres, hanem az alkalmi olvasók aránya is visszaesett az elmúlt négy évben (megyei lapok: 56%-ról 49%-ra, Blikk: 60%-ról 47%-ra, Metropol: 43%-ról 28%-ra). Önmagában ez persze nem bizonyít semmit, és egészen biztos, hogy egy Ringier-Axel Springer-döntés megalapozásához más, sokkal mélyebb kutatás kellett volna. Az azonban még ebből az elemzésből is kiderül, hogy a nyomtatott lapok piaca átalakulóban van. Könnyen vezethet hibás döntéshez, ha valaki régi beidegződések, történeti hagyományok avagy korábbi piacszerkezetek alapján dönt: az, ami működött öt évvel ezelőtt, nem feltétlenül lesz működőképes öt év múlva.

Alapos elemzés hiányában nehéz állást foglalni arról, vajon a Médiatanács a végeredményt tekintve jó vagy rossz döntést hozott, de azt mindenképpen szóvá kell tenni, hogy a döntés szakmai megalapozottsága komoly hiányosságokat mutat. A mellett sem mehetünk el szótlanul, hogy a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság, amely 2011-ben több mint 29 milliárd forintból gazdálkodott, még csak kísérletet sem tesz arra, hogy a döntését szakmai munkával támassza alá. Úgy utasítottak el egy fúziós kérelmet, és úgy avatkoztak be a természetes piaci folyamatokba, hogy mindeközben nem ismertek a média sokszínűséggel kapcsolatos médiapolitikai célok, a hatóság nem támogatja az ezzel kapcsolatos szakmai diskurzus kialakulását, sőt, igyekszik csírájában elfojtani azt (ha nem így lenne, nyilvánvalóan megismerhető lett volna a szakhatósági állásfoglalás), nem állt a döntés mögött megtervezett módszertan. A döntés óta eltelt nyolc hónap, és ezidáig semmi nem mutatott arra, hogy megkezdődne végre a média sokszínűségének vizsgálatát megalapozó szakmai munka. A Mérték Médialemző Műhely most megteszi az első lépést, nyilvánosságra hozzuk az NMHH szakhatósági állásfoglalását és az ezt értékelő tanulmányt.

Kapcsolódó dokumentumok:

Az NMHH szakhatósági állásfoglalása a RingierAxel Springer ügyben

Gálik Mihály és Vogl Artemon tanulmánya (megjelent a Médiakutató folyóirat 2011. 3. számában)