A nagy csatazajban alig hallhatóan ugyan, de az elmúlt napokban az MSZP azzal állt elő, hogy „a Médiatanács azonnali feloszlatását, illetve paritásos alapon történő újjáalakítását követeli”. A követelés első fele rendben is van, de megoldást jelenthet-e bajainkra a paritásos újjáalakítás? Polyák Gábor írása.

Láttunk már példát paritásos médiahatóságra is. Bár az ORTT emlékét jelentősen megszépíti a megszűnésével kialakult helyzet, de ettől még tény, hogy a működése nagyrészt szakmaiatlan, piacromboló és korrupt volt. Nagyszerű megalapozása az egypárti Médiatanácsnak. Ugyanakkor az is tény, hogy az ORTT szabályozása kizárta az egypárti uralmat a médiaigazgatásban. Ami a működés közben elvtelen, minden szakmai szempontot felülíró politikai alkudozásnak tűnt, innen nézve maga volt a demokratikus diskurzus. De csak innen nézve.
A Fidesz kiválóan azonosítja az egyes rendszerek legsúlyosabb hibáit, a jogalkotástól az igazságszolgáltatáson át a médiaigazgatásig. Ahelyett azonban, hogy megoldani próbálná ezeket, az adott rendszer legfőbb szervező elvévé teszi. Így lesz a törvénygyárból selejtgyár, a megyei bírósági kiskirályok helyett kézivezérelt házinyúl, és a médiaigazgatásban így lesz a pártalkukból egypárti irányítás. A még rosszabbra egyáltalán nem mentség, hogy korábban is rossz volt, és persze abból, hogy most valami rossz, nem következik, hogy korábban jó volt. Ebből az is következik, hogy a korábbi rutinok, intézmények és attitűdök restaurációja nagy valószínűséggel ismét az összeomláshoz és a mostanihoz hasonló helyzethez vezet – nem csak a médiaszabályozásban.
Meggyőződésem, hogy a Médiatanács, és főleg az óriási hatalmat koncentráló NMHH jelen formájában előzmények nélküli. Még akkor is, ha a Médiatanács tagjainak megválasztására vonatkozó hatályos szabályok szövegükben kísértetiesen hasonlítanak a rosszemlékű ötpárti médiatörvény-tervezetre. Mindkét szöveg olyan jelöltállításról rendelkezik, amelynek során a parlamenti frakciók első körben egyhangú, második körben kétharmados többséggel delegálnak jelölteket, úgy, hogy a jelölőbizottság tagjai az adott frakció létszámának megfelelő mértékű szavazattal rendelkezik. Csakhogy míg az ötpárti tervezetben az akkori erőviszonyok alapján ez éppen az MSZP-Fidesz médiaügyi koalíciót hivatott biztosítani, és mellesleg a kis pártok médiaigazgatásból való kiszorítását is megalapozta, addig ugyanez a rendelkezés a jelenlegi erőviszonyok mellett kifejezetten azt a célt szolgálta, hogy a Fidesz kizárólag a saját delegáltjaival töltse fel a médiahatóságot.
Ahogy többször írtam már, az egypártiság legnagyobb kockázata nem a döntések egyoldalúsága, mert azt a testületen belüli szavazati arányok alakításával is biztosítja a szabályozás. A legnagyobb kockázat a döntés-előkészítés átláthatóságának, ellenőrizhetőségének teljes hiánya, többek között a frekvenciák és a pénzek elosztásánál. Emiatt például senki nem láthatott bele abba, hogy hogyan alakult ki a Klubrádió egy-két pontos hátránya a nyertes pályázóval szemben. Így a testületen belül most legfeljebb Simicska emberei ellenőrzik Szalai embereit, de persze ezt is szigorúan informális módon. Az erre hivatott formális keret, a Médiatanács ülése mellőz minden időrabló vitát: szinte kizárólag hozzászólás és ellenszavazat nélküli határozatok születnek, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint szédületes sebességgel.

A jelen helyzet előzménynélkülisége tehát abban áll, hogy a médiafelügyeletben (is) felrúgja azt a hallgatólagos és nyilván korábban is sokkal inkább kényszer, mint meggyőződés szülte megállapodást, hogy a zsákmány közös, legfeljebb az osztozkodásnál több jut az aktuálisan erősebbnek. Ebben, és a Fidesz egész tevékenységében az a szomorú, többek között a korábbi médiatörvény alkalmazásából levezethető felismerés is visszaköszön, hogy félreismertük magunkat, és valójában képtelenek vagyunk a konszenzusos demokráciára.

Az új médiatörvény abban viszont kétségkívül a korábbi médiatörvény és minden koncepció és tervezet méltó örököse, hogy el sem tudja képzelni a média működését intézményesített politikai befolyásolás nélkül. Az ORTT sem volt más, mint intézményesített politikai befolyásolás, még akkor is, ha a Médiatanácshoz képest legalább azt garantálta, hogy ez több irányú legyen. És tulajdonképpen az Egyesült Államoktól Franciaországig minden médiahatóság alkalmas erre a szerepre, sőt aligha alkalmas a politikai befolyásolás elkerülésére. Hogy ez milyen mértékű, az nem jogi megoldások, hanem politikai kultúra és egyéni meggyőződések kérdése. A sokat emlegetett külföldi példák is alapvetően a parlamentek és a köztársasági elnökök jelöltállítási jogából indulnak ki; a legközvetlenebb kormány-befolyás a hatóság tagjainak kiválasztására éppen az angol Ofcom esetében érvényesül. Nem az eljárások bonyolultsága számít, hanem a jelölők és a jelöltek szakmáról, autonómiáról, demokráciáról alkotott elképzelései.
Bármely jelölési és választási megoldás megfelelő lehet, ha annak eredményeként médiahatóság a médiaszabadságot tiszteletben tartó és szakmailag megalapozott döntéseket hoz. Ez az elvárás nagyjából egybecseng azzal a „munkadefinícióval”, amit az Európai Bizottság megbízásából a médiahatóságok függetlenségének és hatékonyságának mérhetőségéről, illetve a mérés szempontjairól szóló elemzés szerzői dolgoztak ki: „A szabályozó akkor független, ha irányítási struktúrája lehetővé teszi, hogy a döntéshozatali eljárási megfeleljenek azoknak a normatív követelményeknek, amelyek miatt a függetlenségre szükség van.” A Médiatanács e meghatározások szerint nem független, függőségét tevékenységének eredményei, mindenek előtt a médiapiacot alakító döntései bizonyítják. Mert melyek is azok a normatív követelmények, amelyek miatt szükség van a függetlenségre? Egyszerűen összefoglalva: a médiahatóság működése biztosítja a sokszínű, az értelmes párbeszédnek teret adó nyilvánosság kereteit, amelyben a médiarendszer minden szereplőjét azonos feltételek mellett sújtják szankciók vagy éppen érik előnyök.
Ha a magyar médiaigazgatás eddigi történetének az a tanulsága, hogy a máshol egyébként működőképes jogi megoldások mellett nálunk nem teljesül a fenti elvárás, akkor két megoldás van. Az egyik, hogy keresünk olyan megoldásokat, amiket máshol sem nagyon próbáltak még ki: a jelöltállításba bevonunk szakmai, újságírói, emberi jogi szervezeteket, a jelölést pályázati eljáráshoz kötjük, rotációs rendszerben néhány évente frissítjük a döntéshozó testület összetételét. Sajnos megfelelő politikai kultúra hiányában ezek a megoldások is könnyen félrecsúszhatnak. Ezért én a magam részéről látok egy másik megoldást: gondoljuk át, hogy a médiarendszer mai jellemzői mellett, vagy még inkább a holnapi jellemzői mellett is nélkülözhetetlen-e a médiahatóság.