Újságíró etikailag legalább annyira egyértelmű döntés volt a Barroso-levél nyilvánosságra hozatala, mint amennyire jogilag vitathatatlan a helyzet megítélése. Mong Attila írása.

Amennyire nagy vitát kavart az [origo] azzal, hogy tavaly decemberben leközölte José Manuel Barroso levelét, amelyben Barroso törvények visszavonására szólította fel a magyar miniszterelnököt, annyira egyszerű volt meghozni a szerkesztői döntést a közlésről. Ebben a döntésben a cikk szerzőjeként magam is közreműködtem. Az alatt a pár óra alatt, amíg a levél megszerzésétől eljutottunk a közlésig, azon túl, hogy meggyőződtünk a levél valódiságáról és teljességéről, szerkesztőként nyilvánvalóan gyorsan lefuttattuk magunkban a lehetséges jogi és főleg etikai kifogásokat. Nézzük sorban!

Jogi értelemben egyértelmű volt számunkra, hogy közérdekű adatról van szó, amelyben közérdeklődésre számot tartó, közügyekről ír az Európai Bizottság elnöke a megválasztott magyar miniszterelnöknek. Szó sem esik benne magántermészetű ügyekről, nincsen benne érzékeny adat, jogilag tehát viszonylag egyszerű menetnek tűnt. Közfeladatot ellátó személyek közfeladatukkal kapcsolatos személyes adata nyilvános. Ezért is meglepő a magyar Belügyminisztérium jogi álláspontja, amely szerint a Btk.-ba ütköző cselekmény, azaz levéltitoksértés történt, ami a témában nyilatkozó szakértők megítélése szerint egyenesen jogi abszurd. (A hazai és nemzetközi szakmai szervezetek ráadásul különösen érzékenyek az olyan esetekre, amikor az újságírókat bárhol a világban a munkájukkal összefüggésben büntetőjogi szankciókkal fenyegetik, nem meglepő tehát, ha számos ilyen szervezet máris a fenyegetés visszavonására szólította fel a belügyminisztert). Az egyedüli kérdés az volt, hogy szolgálati titoknak vagy esetleg államtitoknak minősülhet-e a levél, ami a közlés következményei szempontjából nem mellékes, de – ahogyan arra a Társaság a Szabadságjogokért jogi szakvéleménye is rámutat – „az információszabadságot szabályozó magyar törvény szerint a közérdekű adatok megismerhetősége korlátozható uniós jogi aktus alapján, azonban a Bizottság dokumentumaihoz való hozzáférést szabályozó uniós rendelet alapján egy ilyen tartalmú levél főszabály szerint nem titkolható el.”

Itt jegyzem meg, hogy az ilyen ügyek megítélésében a magyar bíróságok gyakorlata is elég egyértelmű, nem is beszélve arról, hogy a strasbourgi emberi jogi bíróság is a nyilvánosság pártját fogja. Az egyik leghíresebb, hozzánk közeli országban és kultúrában megtörtént eset a szlovákiai Twist Rádió ügye. A rádió – a HVG beszámolója szerint – még 1996 júniusában lejátszott egy ismeretlen forrásból származó hangfelvételt, amelyen két politikus telefonon beszélt egy nagy biztosítási vállalat privatizációjáról, a háttérben érdekelt két politikai erő közti csatározásról. Tehát lehallgatott, ráadásul jogilag tisztázatlan lehallgatás eredményéről van szó, egy felvételről, amelyben politikusok egyáltalán nem a nyilvánosságnak szánt helyzetben vannak, mondhatnánk és érveltek ők ezzel eleget a szlovák bíróságok előtt, hangsúlyozva, hogy a magánszférájukban lettek megsértve. Egyikük, aki akkor az igazságügyi minisztérium államtitkára volt, később alkotmánybíró lett, személyiségi jogi pert indított a rádió ellen, amit 2000 februárjában jogerősen megnyert. A szlovák törvényszék nem csupán kártérítésre kötelezte a médiát, de nyilvános bocsánatkérésre is. A strasbourgi testület – igaz kicsit későn, tíz év múlva – azonban kimondta, hogy politikusok közti, visszaélésekkel kapcsolatos beszélgetése akkor is nyilvánosságra hozható, ha a felvétel illegálisan készült, ilyen ügyekben a közérdek még a magánszférát is felülírja. (Csak zárójelben: Gyurcsány Ferenc balatonöszödi beszédének nyilvánosságra kerülésével kapcsolatban csak kérdőjelek vannak, az is egy olyan esemény volt, amit a résztvevők nem a nyilvánosságnak szántak, mégsem vetődött fel senkiben, az akkori ellenzéki politikusokban sem, hogy a beszéd nyilvánossága ne lenne közérdek.)

Itt hívnám fel a figyelmet arra a vitára, ami éppen ezekben a hetekben dúl Nagy Britanniában, ahol – legalábbis egyesek szerint már a ló túlsó oldalára estek át a nyilvánosság és a közérdek védelmezői. Sokan azt kifogásolják, hogy túlzottan szélesen értelmezik a közérdekű adatigényléseket, egy döntés ugyanis kimondta: még miniszterek privát emailjeit és sms üzeneteit is ki kell adni ilyenkor, legalábbis azokat, amelyekben közérdekű adatokról esik szó.
Mindez azt bizonyítja, hogy a magyar hatóságok érvelése nem csak a hazai jogszabályok teljes félreértésén alapszik, de fényévekre van az európai gyakorlattól és jogtól is. (További érdekes olvasnivaló a közhatalmat gyakorló személyek magánszférájának határairól Szabó Máté Dániel tanulmánya.)

A jogi megfontolásokon túl persze újságíróként, szerkesztőként mindig szem előtt kell tartani, hogy az etikus viselkedés sokszor mást, a jognál is szigorúbb szabályokat diktál. Jelen esetben viszont az etikai irányelvek is egyértelműen rendezik a kérdést. Egyrészt a különböző etikai irányelvek egybecsengenek abban, hogy az újságírónak nincs is igazán választása egy ilyen dokumentum megszerzésekor, ha a lelkiismeretes tájékoztatás etikai követelményét be akarja tartani. Nem tarthatja meg magának, nem dugdoshatja, nem üzletelhet az információval – amint lehet, közölnie kell és a forrását minden körülmények között meg kell védenie. A politikusok által felemlegetett vádak részben ezt kifogásolták, amikor felvetették, hogy az újságíró ki tudja milyen érdekek szekértolója volt. A másik kifogás a Belügyminisztérium jogi véleményében is felbukkanó érv volt, nevezetesen, hogy az újság megsértette a politikusok magánszféráját, az újságíró ugyanis nem volt a címzettek között.

Egy készülő szakmai kódex azonban ennek megítélésében is egyértelmű, amikor ezt írja: „az újságíró tiszteletben tartja a munkája során vele kapcsolatba kerülő szereplő személyek alkotmányos, állampolgári és személyiségi jogait. A közszereplők esetében a határok jóval tágabbak, de ők is csak a közszereplői mivoltukkal összefüggő vagy arra érdemben ható cselekedetek esetében minősülnek közszereplőknek, így a közszereplői mivoltuk nem adhat okot a sajtó számára életük minden rezdülésével kapcsolatos vizsgálódásra. Ugyanakkor esetükben indokolt lehet magánéletük, rokoni kapcsolataik, anyagi helyzetük vagy akár egészségi állapotuk egyes részleteinek nyilvános feltárása, ha az érdemi összefüggésben van közszereplői mivoltukkal vagy ha azt korábban saját akaratukból tárták a nyilvánosság elé.”
Az eset megítélés e passzus szerint is egyértelmű kellett, hogy legyen.