Újfajta, az önszabályozást a hatósági feladatkörökkel ötvöző médiaszabályozási modellt vázoltak fel a lehallgatási botrány után megoldást kereső britek. Hatóság és állam nélkül, mégis szigorúan. Mong Attila cikke.

Érdekes javaslatot terjesztett elő Nagy-Britanniában egy jogászokból, akadémikusok álló csapat. A javaslat azért figyelemre méltó, mert a Murdoch-sajtóbirodalmat és a teljes brit médiát megrázó lehallgatási botrány közepette élénk vita zajlik Londonban arról, hogy mit kellene változtatni a jelenlegi, főleg önszabályozásra épülő, és mellesleg nagyon is jól működő modellen. (Csak zárójelben: nincs az az önszabályozás ugyanis, amellyel megelőzhető lenne olyan egyértelmű törvénytelenség, mint amilyen a News of the World-nél, vagy a Sun-nál, esetleg más lapoknál előfordult, az önszabályozás nem erre való.) Viszont helyzet van, és újságírók, kiadók, parlamenti képviselők egyaránt úgy érzik, hogy lépéskényszerben vannak, a közvélemény előtt is hathatós intézkedésekkel kell bizonyítaniuk, hogy van megoldásuk. Az előzményekről lásd korábbi írásunkat.

A friss javaslat – amelyet a lehallgatási botrány kivizsgálásával megbízott Leveson-bizottságnak is eljuttattak – valamiféle felturbózott önszabályozó testület lenne, amit azért mindenki megnyugtatására hatóságnak neveznének (Media Standards Authority) – főleg mert egyszerre ruháznák föl a kétfajta megoldás jellemzőivel. A szervezet a print és online sajtót tömörítené – kimaradnának tehát belőle az audiovizuális szolgáltatók-, az iparágtól függetlenül működne, bár az irányító testületében – igaz kisebbségben – lenne néhány korábban szerkesztőként dolgozó szakember, illetve pár gyakorló újságíró is. Az etikai és viselkedési kódexet elfogadó tagok a szervezet emblémáját amolyan védjegyként használhatnák, amellyel azt sugallnák a közönségük felé, hogy felelősen működnek – legyen szó profi szerkesztőségekről, vagy önállóan működő bloggerekről.

Idáig akár egy Európában is sok helyen fellelhető klasszikus önszabályozó szervezet játékszabályait is ismertethettük volna, az igazi újdonság azonban csak ezután következik. A szervezet ugyanis eddig önszabályozó volt, innentől kezdve pedig több olyan jellemvonást mutat, amely inkább valamilyen hatóságra utal, azzal a különbséggel, hogy ez a hatóság az iparágtól éppen úgy nem függene, mint az államtól.

A csatlakozók szerződést kötnének a testülettel, amelyben vállalnák, hogy „beengedik” a szervezetet a szerkesztőségekbe: egyes esetek feltárása érdekében vizsgálati jogköre lenne a tagokkal szemben, és rendszeres „auditálást” is végeznének annak kiderítésére, hogy betartják-e az illető szerkesztőségben a szakmai-etikai szabályokat. A vizsgálatok eredménye pedig akár különféle szankciók kiszabása is lehetne.

A tagság önkéntesen kötelező lenne, vagyis senkinek sem lenne kötelező belépni, csupán nagyon erőteljes ösztönzést kapnának erre a médiatulajdonosok például azzal, hogy hatékonyabb védelmet kapnának a nagyon költséges rágalmazási ügyekben, vagy a hasonlóan irdatlan jogi költséget felemésztő, a magánélet sérelmét felvető „privacy” esetekben. A vitás esetek megoldásában előbb a békéltetés, mediáció eszközeit vetnék be, ha így nem sikerül megnyugtatóan rendezni a kérdést, akkor döntőbíráskodás következne, és csak a legvégén engednék az ügyeket a bírósági rendszerbe, tehát a hagyományos jog által lefedett területre. Ez nyilvánvalóan sokkal olcsóbbá tenné az egészet, jobban jár tehát, aki belép, mint, aki kimarad.

A szervezet ezen túl az újságíróknak is segítséget nyújtana konkrét esetekben, bizalmas tanácsért fordulhatnának hozzá annak eldöntésére, hogy egy-egy sztori valóban közérdeket érint-e – magyarán, ha az újságíró feltárja és megírja, akkor nem ütközik majd bele az ott is egyre nagyobb szigorral kezelt adatvédelmi törvényekbe, különösen a magánélet szentségét védő szabályokba.

A teljes dokumentum egyébként itt olvasható angolul, és nagyon tanulságos a magyar médiatörvény kitalálói, alkalmazói, támogatói és persze bírálói számára. Nem 286 oldalas, hanem 12. Elég szigorúnak tűnik ahhoz, hogy a kritikusok szerint a „törvénytelen”, „szabályok nélkül” működő sajtót jól megregulázza, korlátok közé szorítsa, etikusabb és magasabb színvonalú működésre, nagyobb felelősségviselésre késztesse, mégis – leginkább, mert független az államtól, az iparágtól és egyéb érdekcsoportoktól – mintha elég nagy szabadságot, önkéntességet és függetlenséget is kínálna ahhoz, hogy még a sajtószabadság legádázabb védelmezői se kiáltsanak önkény után.