„Az öncenzúra olyan, mint az olvadt hó, beszivárog az ember gallérja alá.”

Esterházy Péter, 2011. április 9.  – interjú a Der Standardban.

Egy lány sír a newsroomban, az asztalra borulva zokog. A helyszín a Magyar Rádió, egy ködös vasárnap este valamikor 2010 decemberében. A könnyei szétszórt papírlapokra hullanak, a papírok telis-tele vannak telefonszámokkal, nevekkel, megjegyzésekkel. A papírkupac alján egy nagy paksaméta hever, az elfogadás előtt álló médiatörvény tervezete. „Egyetlen médiajogászt sem találok, aki megvédené ezt a szart, csak olyan lesz a bejátszásban, amiben fikázzák. Engem ezért ki fognak rúgni” – mondja hüppögve a kérdésemre, hogy mi a baj. Már mindenkit fölhívott, aki médiajoggal foglalkozik és nem a kormánynak, vagy a Médiatanácsnak dolgozik. Vagy nem akartak beszélni, vagy bírálták a jogszabályt, egyetlen egy sem akadt közülük, aki kiállt volna a tervezet mellett. „Emlékszel, hogy pár hete kirúgtak valakit, mert túlzottan a magánnyugdíjpénztárak véleménye felé húzott a riportjában! Mi lesz velem?”  – néz rám kétségbeesetten. Hiába nyugtatom, hogy az érvényben lévő médiatörvény szerint, és persze a szakmai-etikai szabályok szerint sem egyetlen anyagban kell kiegyensúlyozottnak lenni, hanem az egész műsorban. Sőt valójában az összes műsorban, az egész Kossuth Rádióban. A másnap reggelre készülő riport után ráadásul amúgy is élő stúdióbeszélgetés következik majd politikusokkal, amit a reggeli 180 perc műsorvezetőjeként én vezetek, tehát helyretesszük a dolgot. A könnyek továbbra is ömlenek a szeméből. „Nyugi, nincs baj, menj haza, minden rendben lesz” – pislogok rá a legmegnyerőbb mosolyommal, közben pedig tudom, hogy dehogyis lesz minden rendben. Semmi sem lesz rendben, mert már most sincs semmi rendben. Ugyan egészen nyilvánvalóan csak ketten vagyunk a newsroomban, mindenki hazament már, de – lélekben legalábis – itt ül még mellettünk egy belső cenzor is, aki – John Keane szavaival – „figyelmeztet arra, hogy túl sok forog kockán (…) aki mosolyogva tesz lakatot a szánkra, remegni kezdünk és kétszer is meggondoljuk”.[1] Márpedigmint Danilo Kiš írja – „ezt a hasonmás cenzort nem lehet átejteni, olyan, mint az Isten, mindent lát és mindent tud, mert ott sarjadt, ott csírázott ki saját agytekervényeinkben, félelmeinkben és fantazmagóriáinkban.” [2] A valóság megint egyszer élesen ellentmond az elvárásoknak, márpedig a rádiós hírműsorokban egyre inkább a valóságot kell az elvárásokhoz igazítani – ezt a légkört hozták az új vezetők, akiket a Fidesz uralta Médiatanács nevezett ki ősszel. Fullasztó félelmek közepette készülnek az adások, megkezdődött az igazodás. A lány arcán is a vívódás látszik. Ha a szó igazi értelmében vett riporter marad, akkor kirúghatják, ha behódol, megőrizheti ugyan az állását – de akkor bizony sírni kell.

Cenzúra persze nincs, de egyre inkább látszik az, hogy a szakmai érvekkel aligha alátámasztható elvárások hálója öncenzúrát szül az újságírók fejében. Az egyik ilyen eset nyilvánosságot is kapott éppen azokban a napokban: a Kossuth Rádió egyik riportere beléfojtotta a szót az egyik interjúalanyába a beszélgetés felvétele közben.  A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) elnöke az emberi jogok világnapján az emberi jogok helyzetét firtató kérdésre válaszolva a Parlament előtt szavazásra váró új médiatörvényről kezdett el beszélni, de a riporter leállította, mondván, ha ilyen véleményt fogalmaz meg, akkor „innen mindenkit ki fognak rúgni” és „nem képzelheti, hogy le fogjuk adni” [3] az interjút.

Dénes Balázs a Fidesz pártalapítványának konferenciáján szóvá tette az esetet, a Magyar Rádió sem akkor, sem azóta nem reagált a nyilatkozatra, kommentár és bocsánatkérés nélkül hagyta a történteket. 2010 decembere óta számos hasonló ügy keltett botrányt, amelyek Lomnici Zoltán képének kitakarásától[4] kezdve a Millás tüntetésen az üres utcákat mutató riporter ügyén át[5]  a félelem légköréről beszámoló elbocsátott tévések nyilatkozatáig[6] mind-mind azt bizonyítják, hogy a jelképes értelemben vett belső cenzorok ott ülnek a közmédia különböző szerkesztőségeiben. Az állami pénzből működő tévében, rádióban és hírügynökségben mindig is erős volt a politikai nyomás, de a Fidesz kétharmados győzelme és az új médiairányítás felállítása után a belső, fejekben létező cenzorok élete is egyszerűbb lett. Az elvárások addig a többpárti befolyás miatt sokfajták voltak, bonyolult viszonyrendszeren, kuratóriumokon, politikai kinevezetteken keresztül érvényesültek. 2010 tavasza után minden direktebb, egyértelműbb és erőteljesebb lett.

Több mint egy évvel a médiatörvény elfogadása után 2012 első hónapjaiban a Mérték Médiaelemző Műhelyben arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan működnek a magyar sajtóban – az adófizetői pénzből fenntartott közmédiában és a magánsajtóban – az öncenzúra mechanizmusai, mennyiben vannak összefüggésben az új jogszabályokkal, milyen változásokat hozott a törvényi környezet és milyen egyéb tényezők játszanak szerepet az érvényesülésében. Január és március vége között nyolc mélyinterjút folytattam olyan újságírókkal, akik mindegyike már több, mint tíz éves karriert tudhat maga mögött, akiknek széles rálátásuk van a szakmára, mivel a média különböző területein (írott, internetes, elektronikus sajtóban) dolgoztak, beosztott és középvezetői beosztásban egyaránt. Az általában egy-másfél órás beszélgetések nagy részét magnóval rögzítettem, egyes esetekben viszont beleegyeztem abba, hogy csak jegyzetelek – a megkérdezett újságírók mindegyike ragaszkodott ugyanis a névtelenségének megőrzéséhez. Ez érthető is volt, hiszen jelenlegi vagy korábbi munkahelyükről, kollégáikról beszéltek, márpedig nagyobb érdek fűződött a teljes őszinteséghez, mint ahhoz, hogy névvel nyilatkozzanak. A történetek megértése érdekében azonban egyes esetekben szükség volt arra, hogy a szerkesztőséget, a szituációt, a kontextust kicsit jobban körülírjam, minden ilyen esetben azonban igyekeztem vigyázni a nyilatkozatot adó anonimitásának megőrzésére. Az interjúk alapját képezik egy kérdőíves felmérésnek, amelyet a sajtószabadság hazai helyzetéről végez el a Mérték, eredményeit ősszel publikáljuk. Ez a cikk éppen ezért elsősorban inkább csak a jelenség felvázolásának céljából készült, a mélyinterjúk eredményei természetesen nem reprezentatívak

Beszélgessünk az öncenzúráról!

„Az öncenzúra? Basszus, nem jut eszembe semmi!” – fakadt ki egyik interjúalanyom, amikor arra kértem, idézze fel, mi jut eszébe erről a szóról és szinte mindegyik beszélgetőtársammal ugyanígy nehéz volt – legalábbis eleinte – a jelenség mélyére hatolni, hiszen felismeréséhez nem kevés emberi és szakmai tudatosság szükséges. „Az öncenzúra olyan, mint az olvadt hó, beszivárog az ember gallérja alá”[7] – fogalmazta meg irodalmi eszközökkel az észlelés akadályait egyik interjújában Esterházy Péter író és a jelenség leírásához aligha lehetne kifejezőbb hasonlatot találni. Először is, azért mert az öncenzúrát nehéz szétszálazni a mindenkiben működő normális önkontrolltól, és főleg az öncenzúrával „kéz a kézben” sétáló konformitástól. Az újságíró egy szerkesztőség, egy csapat tagja, egy cég dolgozója, és persze számos sokkal szélesebb értelemben vett közösség (társadalom, nemzet) része, így aligha függetlenítheti magát a különböző, őt körülvevő szocializációs hatásoktól. Egy idő után készséggé, sőt önmagában vett értékké válik a közvetlen vagy tágabb környezethez való igazodás, az ott uralkodó véleményklíma sokszor eleve kijelöli a határokat. „Mi mindent megbeszélünk egymással, igazi közösségként működünk. Osztom azt az értékrendet ahol dolgozom, tehát nem is nagyon tudom értelmezni, amit kérdezel” – érzékeltette a dilemmát egy másik interjúalanyom. Ez a mondat is azt mutatja, hogy egyrészt az egyének eleve olyan közösséget választanak, amelyek többségi véleménye megegyezik a sajátjukkal, illetve könnyen előfordulhat, hogy az elszigetelődéstől való félelem normális esetben is olyan mechanizmusokat indít be, amely a hallgatás-spirálját eredményezi: a kisebbségi véleményeket az egyének hajlamosak lehetnek automatikusan elnyomni, így a közösségben uralkodó vélemény még inkább teret nyer. Az öncenzúra felismeréséhez éppen ezért a tudat olyan mélységeibe kell szállni, amelyre csak kevesek képesek, főleg mert ritka az az eset, amikor a közösségben határozott állásfoglalásra késztetik az egyént. A közösséggel való konfliktus feloldásának számos olyan módszere lehetséges, amely nem teszi mindenki számára nyilvánvalóvá a véleménykülönbséget. A közösség által kijelölt valós vagy vélt határok – mint Esterházy megfogalmazta – „olvadt hóként” szivárognak be az ember gallérja alá: eleinte csak egy parányi vízfolt nyoma látszik, később már az sem, de a hatásuk észrevétlenül is ott marad.

A jelenség bonyolultsága és látenciája miatt volt érdekes, amikor a megkérdezetteket arra kértem, definiálják, mit értenek öncenzúrán, hol húzzák meg a határt az önkontroll, a konformitás és az öncenzúra között? „Amikor szakmai meggyőződésből tudom, hogy csinálnom kellene valamit, de nem teszem meg, vagy egyenesen mást teszek.” „Amikor érzed a határaidat, amiket az adott szervezet kijelöl, és azokat proaktívan betartod. Nem várod meg azt, hogy rád szóljanak, hanem magadtól előremész, amikor tudod, hogy mit várnak el tőled és megfelelsz az elvárásoknak, bár nem értesz velük egyet.” „Valamit nem csinálok, vagy valamit nem úgy csinálok, amit a meggyőződésem diktál”. E három megfogalmazás alapján kimondható, hogy az újságírók – megfelelő tudatossággal tekintve saját munkájukra – igenis képesek megkülönböztetni az öncenzúrát a még normálisnak tekinthető önkontrolltól és a közösségben való létezés szükséges velejárójaként jelentkező konformitástól is. Az öncenzúra tehát ezen beszélgetések és a megkérdezett újságírók megfogalmazása alapján az a jelenség, amelynek során az újságíró felismeri és meghúzza a szabadságának határait, amelyeket a legjobb szakmai meggyőződése ellenére proaktívan betart.

„Persze, hogy mindenki öncenzúrázta magát” – szögezte le sommásan egyik beszélgetőtársam és a meghatározás nehézségein túljutva mindegyikükből ömlött is a szó: konkrét történetek tucatjait mesélték el, amikor legjobb szakmai meggyőződésük ellenére mást tettek. A jelenség elterjedtségére vonatkozóan egy nemrégiben készített kutatás is tartalmaz utalást. A Nézőpont Intézet újságírók között végzett online felmérést 2012-ben, a köztes eredményekről február végén, egy konferencián adtak számot.[8] Eszerint a megkérdezett újságírók 23 százaléka egyáltalán nem tartotta szabadnak a magyar sajtót, további 38 százalékuk pedig csak részben szabadnak minősítette, így összesen 61 százalékuk észlelt szabadság-deficitet. Még ennél is beszédesebb adat az, hogy 48 százalékuk arról számolt be, hogy a megelőző egy évben, legalább egyszer (18%), vagy többször (26%) vagy éppen rendszeresen (4%) a szakmai meggyőződése ellenére volt kénytelen cselekedni. Ezzel szemben csak 44 százalék nyilatkozott úgy, hogy ilyenre nem került sor a megelőző egy évben. Hasonlóan elszomorító képet mutatott a Soma Alapítvány által finanszírozott kutatás is, amelynek során főszerkesztőket kérdeztek meg: az eredmények szerint nőtt a politikai nyomás a szerkesztőségeken, a megkérdezettek 61 százaléka számolt be arról, hogy valamilyen ráhatás miatt visszatartott közérdekű információt a megelőző 12 hónapban.[9]

Az, hogy demokratikus körülmények között ilyen magas arányban szabadsághiányos állapotról számolnak be az újságírók, és ilyen relatív többségben jelzik azt, hogy elveik ellen kell cselekedniük, az az öncenzúra mechanizmusok elterjedtségét mutatják, bár természetesen nem bizonyító erejűek és mindenképpen további kutatást igényelnek, hiszen ezek a felmérések nem direkt az öncenzúrára kérdeztek rá.

Az öncenzúrát egyébként egyes definíciók egyszerűen a formális cenzúra kísérőjelenségének tartják, a modellben pedig az intézményesített cenzúra egyetlen célja az, hogy táplálja, életben tartsa és kikényszerítse az öncenzúrát. A magyar sajtóban leírható jelenség viszont arra bizonyíték, hogy az öncenzúra a diktatórikus múlt kulturális hagyományaként de akár attól függetlenül demokratikus körülmények között is fennmaradhat, sőt virulhat.  „Nálunk hosszúra van engedve a gyeplő” – ezt a mondatot például az egyik országos politikai napilap újságírója mondta, és azért döbbenetes, mert valójában a Kádár-korszakban, főleg az 1980-as években is elhangozhatott volna bármelyik akkor aktív újságíró részéről. A szabadság eszerint csak addig terjed, ameddig a gyeplő engedi, az általa megengedett határokon belül bármit lehet, viszont a kijelölt mozgástér – a gyeplő rugalmassága, vagy a gyeplőt tartó kéz szándékai miatt – időben és térben is változó. A „kocsis” akarata pedig sokszor kifürkészhetetlen, ezért az újságíróknak saját biztonságuk érdekében maguknak kell kijelölniük és be is tartaniuk a szabályokat. Ennek a képletes gyeplőnek a létezéséről, így vagy úgy, mindegyik interjúalanyom beszámolt, hiszen mindegyikük tisztában volt azzal, hogy a munkahelyén hol húzódnak az újságírói tevékenységének a szakmai-etikai szabályokon túlmutató mindenkori korlátai, azok a határvonalak tehát, amelyeket szabadabb körülmények között „igazi” újságíróként átlépnének, de az adott helyzetben nem mernek áthágni és inkább betartanak.

Őrkutyák és a rendszer

A diktatúrában az újságírók egyértelműen és deklaráltan is az egypárti rendszer részei voltak, feladataikat sokszor párthatározatok és utasítások jelölték ki, még a kritikai tevékenységet is előírták nekik, de legfeljebb amolyan belső ellenzékként jóindulatú, építő kritikával bírálhatták a rendszert. Az újságírók és szerkesztők magukra is úgy tekintettek, mint politikai aktorokra, akik befolyásolni akarták a döntéseket. A hatalom ellenőrző funkciója, az a feladat tehát, amelyet egy demokratikus kontextusban el kell látniuk értelmezhetetlen volt számukra: nem ellenőrizték a szélesebb értelemben vett hatalmat, nem mutattak rá következetesen a rendszer hibáira, gyengeségeire, kijavítandó vonásaira. Ez a szerepfelfogás egyben az öncenzúrát is meghatározta, a párt számára kényes ügyek a sajtó számára is azok voltak: 1956 kérdése,vagy az ország geopolitikai helyzete éppen úgy tabunak számított, mint  a külső adósság valódi állapota. Több, mint 20 évvel később, az újságírókkal 2012-ben folytatott mélyinterjúkból az a kép körvonalazódott, hogy az egyéni szerepfelfogással többnyire nincsen baj, bár vannak jelei annak, hogy az újságírók egy része még mindig zavarosan, a Kádár-korszak hagyományait idézve látja saját szerepét.

A megkérdezettek többsége egyértelműen a hatalom ellenőreként, mintsem a hatalmi gépezet részeként definiálta magát, bár szinte minden egyes alkalommal szükségesnek tartották hozzátenni, hogy ezt a feladatot az objektív körülmények miatt nem tudják ellátni maradéktalanul. „Szabadságharcos típus vagyok, ösztönös igazságkeresés van benne, az már más kérdés, hogy a gyakorlatban ezt meg tudom-e valósítani” „Mindig az ellenőrzés az újságírás feladata a hatalommal szemben, de messzire vezet, hogy mennyire sikerül, nem olyan egyszerű”. „A számonkérés, a hatalom ellenőrzése abszolút feladata a sajtónak. Az már másik kérdés, hogy erre sok helyen nem vevők” – szóltak a vélemények, bár volt olyan is, aki a saját magához közelálló politikai oldalhoz képest határozta meg a feladatát. „Nem egy szabadságharcos típus vagyok, szerintem fontosabb az, hogy az újságíró olyan eszközrendszerrel rendelkezik, amellyel befolyásolni tudja a politikai döntéseket. A mi oldalunk felé ezért jobbító kritikát fogalmazunk meg. Közhelyesen hangzik, de értük haragszunk” – mondta egyikük.

A Nézőpont Intézet már idézett felmérése is azt mutatja, hogy az egyéni aspirációk jórészt megfelelnek annak, amit a társadalom elvár az újságíróktól, hiszen 1-5-ig terjedő skálán a megkérdezettek 3,93-as értéket adtak átlagban annak, hogy a média elvárt feladata a társadalom érdekeinek szem előtt tartása. A kutatás is azt bizonyítja azonban, hogy a konfliktus az egyén és a környezete között pattan ki: csak 2,59-es értékben mondták ugyanezek az újságírók jellemzőnek, hogy a média be is tölti ezt a feladatát, tehát, hogy a társadalom érdekeit tartja szem előtt. Sokkal inkább azt tartották tipikusnak, hogy a sajtó a tulajdonosi és nem a szakmai elvárásoknak felel meg (3,64-es értékben). [10] Amikor az egyén úgy érzi, hogy a saját, egyéni elvárásait fel kell áldoznia a környezetének nyomására, akkor az egyén és a közösség konfliktusa gyakran öncenzúrában oldódik fel.

Hiába vannak tehát nagyrészt tisztában az újságírók a demokratikus körülmények között velük szemben támasztott elvárásokkal, hiába ismerik saját szakmájuk játékszabályait, ha a környezetük más, nem szakmai elvárásokat is számon kér rajtuk. Íme néhány, az interjúk során megfogalmazott vélemény erről. „Bárhol dolgozol, a tulajdonos elkötelezett valamilyen irányban, ezeknek pedig szakmailag nem lehet megfelelni”. „A cég felől van egyfajta nyomás, hogy minél kevesebb legyen a konfliktus a hatalommal, mert akkor a pénzügyekbe, a hirdetésbe nem zavar bele senki, a tulajdonosnak is könnyebb dolga van felvásárlás, fúzió esetén”.  „A legnagyobb legdirektebb nyomást a köztévénél éreztem, de a magánmédiában is mindenhol megvolt ugyanez, mindenhol volt valamilyen más érdek, akár politikai, akár gazdasági-hirdetői, akár a kettő együtt, hiszen ezek sokszor együtt jelentkeznek.”

A nem szakmai elvárásokat pedig elképzelhető, hogy éppen a szakmai vezetők közvetítik az újságírók felé, illetve megfordítva, azokból lesznek közép- és felsővezetők, akik bevállalják az ilyesfajta nyomásgyakorlást a saját csapatuk felé. Előfordulhat tehát, hogy a szakmai vezető öncenzúráját az alsóbb szinteken már cenzúraként élik meg az újságírók, olyan utasításként, amellyel szakmailag nem tudnak azonosulni. Arról is pontosabb felmérések lennének szükségesek, hogy ez a jelenség mennyire gyakori, de tény, a mélyinterjúk során számos alkalommal felvetődött ez a probléma. További beszédes, ámde kétségtelenül anekdotikus bizonyíték arra, hogy a szerkesztőségvezetők őrlődnek a pozíciójukban az, amit a már idézett Soma kutatás mutatott ki 2010-ben. Az interjúk során rákérdeztek arra, mit tanácsolnának a megkérdezett napi- és hetilap, valamint online főszerkesztők húsz évvel ezelőtti önmaguknak a szakmával kapcsolatban. Erre a legtöbben meglehetősen elkeseredetten annyit írtak: keressen magának más szakmát.

Az általam folytatott interjúk során az egyik újságíró sarkosan azt mondta, hogy „a főszerkesztők a politikai-gazdasági hatalmi struktúra részeinek képzelik magukat. Nekik vannak irányultságaik, esetenként politikai céljaik, így nem születnek meg cikkek, amik nem felelnek meg ezeknek az elvárásoknak, vagy olyanra kell megírni őket, hogy megfeleljenek”. Szerinte az normális persze, ha a főszerkesztőnek vannak elvárásai, a gondok akkor kezdődnek, amikor „kilóg a lóláb” és ezek szakmailag egyáltalán nem indokolható szempontok. Egy másik interjúalanyom azt mesélte el, hogy egyik korábbi munkahelyén „az újságírók kvázi-ellenzékként működtek a főszerkesztővel szemben. Sokszor hihetetlenül felfokozott volt a hangulat, néha még a székek is repültek, mert rendre jöttek az olyan elvárások, amelyeket az ember, ha újságírónak tartja magát, nem csinál meg. Sokszor nagyon nagyfokú politikusságot, diplomácia érzéket, trükközést kell bevetni az újságíróknak a saját munkáltatójukkal szemben és akár át is kell őket verni, hogy le tudjon jönni valami.” Egy másik megkérdezett kísértetiesen ugyanerről a jelenségről számolt be, amikor azt mondta, hogy „néha összeállnak a szerkesztők és megfúrnak egy történetet, amit a főszerkesztő akar és világos, hogy valamilyen érdeket tol. Azt mondjuk, hogy ez nem lehet, ez vállalhatatlan és kész.”  

A közmédiában is egyértelműen a szerkesztők, a főszerkesztők közvetítették a stáb felé azokat az elvárásokat, amelyeket szakmailag nem lehetett indokolni, és amelyek egyértelműen a kormányzati propaganda céljait szolgálták. „A reggeli értekezleten világossá vált, hogy mi az aznapi üzenet, mi a koncepció, és arra kellett leforgatni a riportokat. Szinte teljesen mindegy volt, mit mondtak az interjúalanyok, a szakértők, akiket amúgy is úgy választottak ki, hogy megfeleljenek a vonalnak, úgyis csak az a része maradt benn a mondanivalójuknak, ami megfelelt a koncepciónak. Az anyag írása közben odaültek a hátam mögé és szinte diktálták, mit írjak. Ha nem a megfelelő szót használtam kijavíttatták, még azt is megmondták, hogyan kell felvágóképezni”.

Fontos megjegyezni, hogy természetesen ezekből az interjúkból még nem lehet általános következtetést levonni, nem mondhatjuk ki, hogy lám, ilyenek a főszerkesztők, annál is inkább, mert én a saját gyakorlatomból tudok mondani több, ezeknek a beszámolóknak ellentmondó példát. Mindenesetre a jelenség szintén további kutatásra méltó.

A nyomásgyakorlást nem csupán közvetett úton, a szakmai vezetőkön keresztül ér el a szerkesztőségbe. Beszélgetőtársaim egy része közvetlen, politikusoktól, cégvezetőktől érkező ráhatásról is beszámolt, de az is előfordul, hogy a hirdetési osztály közvetíti az elvárásokat. Az egyik napilapnál a párthoz delegált tudósítót évekkel ezelőtt például a beszélgetőtársam szerint azért rúgták ki, mert „a párt szerint nem megfelelő cikkeket írt róluk”. Több vezető politikusról megemlítették interjúalanyaim, hogy rendszeresen telefonon hívja fel a róluk beszámoló újságírókat és vitatja meg, akár hosszú beszélgetések során is, hogy mit, miért írt.  „Van, akivel egyes jelzőkön kell vitatkozni, másokkal azon, hogy miért lett olyan a képbeállítás, van olyan, aki a címlapszerkesztési elveinket kérte számon, hogy miért kellett ezt vagy azt neki kellemetlen témát kiemelt helyen kezelni”. A pártokhoz közelálló szerkesztőségekben pedig gyakran előfordul, hogy a politikusok számon kérnek bizonyos beszámolókat az újságírókon, szerkesztőkön és mivel a lap, tévé, vagy rádió finanszírozása függhet a politikai oldal jóindulatától, az újságírók számára ez alig leplezett egzisztenciális nyomásgyakorlásként jelentkezik. „Van, aki egy az egyben meg is mondja, hogy ne ugráljunk, mert ez az ő tévéjük” – mesélte egyik interjúalanyom, míg egy másik – a baloldal megroggyant finanszírozási képességére utalva – arról számolt be, hogy egyes szerkesztőségekben már „lepattintják a betelefonáló baloldali politikusokat, mondván, már nem fizetnek, ne is pattogjanak”. Ez a „bátor” elutasítás persze azt jelenti, hogy amíg folyt a pénz, addig könnyebben engedtek is a ráhatásnak.

Az öncenzúrát az interjúk alapján amúgy is szinte teljes egészében az egzisztenciális félelem szüli. „Leginkább attól tartok, hogy egyszer csak az utcára kerülök, ezért nem ugrálok”. „Volt, hogy már megütöttem a bokám és majdnem kirúgtak, de ott a gyerek, a ház, rajta a kölcsön, most már jobbnak látom betartani a szabályokat”. „Mindenki az állását félti, és igyekszik megfelelni a szervezet igényeinek, a többség ezért behúzza fülét-farkát és alkalmazkodik az elvárásokhoz” – hangzanak a vélemények.

Tabuk és csomagolás

A Kádár-korszakkal való kulturális kontinuitást mutatja az is, hogy az akkori sajtóirányításáról szóló egyik tanulmányban[11] bemutatott öncenzúra-tipológiát a korszak hivatalos lezárása, tehát 1990 után 22 évvel megkérdezett gyakorló újságírók gond nélkül felismerték, beazonosították és friss, napi munkájukból származó példákkal érzékeltették.

Az egyik leggyakoribb öncenzúra-forma továbbra is az elhallgatás, ami a szakmai lelkiismeret diktátumai és az elvárások közötti konfliktus feloldásának pszichológiailag talán legkönnyebben megoldható módja. „Csípőből nem is javasolok, meg se próbálok olyan témát, amelyről tudom, hogy nem engedik, vagy nem fog tetszeni politikailag a feletteseimnek, illetve tudom, kik azok a szakértők, politikusok, akik nálunk nem szerepelhetnek, így neki se futok ezeknek” – mesélte például az egyik, deklaráltan politikailag elkötelezett szerkesztőség munkatársa, egy másik a témaválasztást az „öncenzúra maxima”-ként definiálta. Egy további interjúalanyom azt az öncenzúramechanizmust alkalmazza, hogy „én elvagyok az én kis világomban, azt gondolom, hogy az én témáim nem olyanok, hogy bármilyen érdeket is sértenének, tehát úgy érzem, szabadabb vagyok” – mondta.

„Nyilvánvalóan nem fogom leleplezni a saját tulajdonosaimat” – élcelődött egy másik interjúalany, amikor az elhallgatásról kérdeztem, miközben maga is bevallotta, hogy lapjának tulajdonosai számos szálon kötődnek a politikai pártokhoz, vagyis „közérdek lenne az ügyeik teljes feltárása”. „Azt észrevettem, hogy a pártpénztárnokok szerepéről nem írhatunk, volt szerintem valamilyen hallgatólagos egyezség, hogy nem bolygatják egymás ügyeit, így erről nálunk egy időben nem volt semmi” – vallott egy napilap újságírója.

Az elhallgatások hálója azonban nem csupán azokra a lapokra jellemző, amelyek ideológiailag vagy pártpolitikailag elkötelezettnek tekinthetők, hanem a tisztán kereskedelmi médiumokra is. „Egyes politikusokat személyükben nem lehet nálunk támadni, van egy ilyen belső, ki nem mondott megállapodás. Tartózkodunk olyan sztoriktól, amelyek „karaktergyilkosságra” alkalmasak lehetnek, de tabunak számítanak a párt körüli gazdasági oligarchák is. Itt persze az az indoklás, hogy ezek túl bonyolult ügyek, inkább foglalkozzunk olyan gazdasági témákkal, amelyek az emberek zsebét közvetlenül érintik.” – mondta az egyik kereskedelmi tévé szerkesztője, aki azt is hozzátette, hogy ha nem is tiltott téma a médiahatóság, de általában kerülik az azzal kapcsolatos témákat. A szerkesztő szerint így az furcsa, hogy néha foglalkoznak a hatóság egy-egy visszás döntésével, akkor nem derül ki, hogy éppen miért lehet. Egy másik hasonlóan szigorúan üzleti alapokon működő, szakmai befektető kezében lévő tévé munkatársa a hirdetőkkel kapcsolatos elhallgatásról számolt be: „a nagy hirdetőkkel kapcsolatos negatív hírek tabuk, még ha rengeteg mondjuk a fogyasztói panasz ellenük, illetve az is általános, hogy a hirdetőket előszeretettel kérdezzük meg olyan témákban, amelyekben pozitív üzenetük lehet.” „Beletúrtam valami történetbe, de egyszer csak leállították a feletteseim, mert az egyik hirdető az éves büdzsé megvonásával fenyegetett. Behívott a főszerkesztő és megértette, hogy inkább most álljunk le ezzel” – számolt be egy hasonló esetről egy internetes újságíró.

Az elhallgatásnak egy különös esete, amikor oknyomozó témákat és oknyomozó újságírókat tulajdonosi ösztönzésre, „zsarolásra” használnak egyes szerkesztőségekben: a témák és az újságírók csak fenyegetésre kellenek, a célba vett cégek, vagy érdekcsoportok megfelelő viselkedéssel (hirdetéssel, baráti szerződéskötéssel stb.) elérhetik, hogy a számukra kellemetlen cikkek ne jelenjenek meg. Természetesen nem tudhatjuk, mennyire gyakoriak az ilyen esetek, de az interjúim során volt, aki említette.

Gyakori öncenzúra-típus a „csomagolás”, vagyis a mondanivaló, a bírálatok, a kényes megállapítások elfogadható formában való tolmácsolása, az eufemizálás. „Gyakran csomagolom be a mondanivalómat, főleg a bírósági gyakorlat miatt. Könnyebben védhető, amit mondok akkor, ha gúnyba, szarkazmusba csomagolom” – hangsúlyozta az egyik megkérdezett. A csomagolás egyik érdekes formáját említette egy másik beszélgetőtársam, amikor a közszolgálati médiában a fideszes kormánypropagandának nem kedves szavakat „reform”, „megszorítás” tabusítottak, helyette pedig olyanokat alkalmaztak, amelyeket a hivatalos kommunikáció is használt („újjászervezés”, „megújítás”).

Egy másik beszélgetőtársam ugyancsak a Kádár-korszakból eredeztethető hagyományt említette, hogy „vélemény-köntösbe bújtatunk erős állításokat”, a véleményírásokban ugyanis „mindenki úgy érzi, hogy nagyobb a szabadság foka.”  Interjúalanyaim manapság már kevésbé tartották jellemzőnek az 1980-as években a cenzúra kijátszására még gyakorta alkalmazott két fontos módszert: a sorok között kommunikálást, a szimbolikus, allegórikus nyelvezet használatát, vagy azt, amikor a szerkesztéssel, a tények egymás mellé állításával „üzentek” a közönségüknek és rájuk hagyták a következtetések levonását. Viszont virul az a gyakorlat, amikor kényes állításokat másokkal mondatnak ki: szakértőkkel, politikusokkal, publicistákkal, vagy éppen egy konkurens szerkesztőség munkájára való hivatkozással szerepeltetik az állítást. „Mondassuk ki az ellenzékkel” – számolt be egy ilyen esetről az egyik beszélgetőtársam, aki szerint a Fidesz körüli oligarchákkal szembeni gyanú például pontosan ebbe a kategóriába tartoznak, hiszen a szerkesztőség vélt kockázata kisebb volt úgy, hogy ellenzéki politikusok dobták be a köztudatba az ügyeket és a neveket. „Mi nem bolygathatjuk a tulajdonosaink ügyeit, de általában szemet hunynak afölött, hogy más lapok ilyen jellegű oknyomozó cikkeiről viszont beszámolunk” – mesélte egy másik interjúalany. Ugyancsak meglévő gyakorlat, hogy blogokra szerveznek ki kényes, provokatív tartalmakat, majd az újságban már a blogra hivatkozva számolnak be róla.

Nagyobb vagy kisebb?

Amikor arról kérdeztem az interjúalanyaimat, hogy mennyiben befolyásolta az öncenzúrát az új médiatörvény 2010 év végi elfogadása, akkor szinte egységes volt a válasz, hogy „semennyire”, hogy a jogszabály „nem osztott, nem szorzott”, hiszen „az öncenzúra valójában sokkal szűkebb határok között mozgott eddig is, mint, amit a jogszabályok kijelöltek” – fogalmaztak. Jellemző példának egyikük a nyomtatott sajtó interjúkészítési gyakorlatát említette. Bevett szokás ugyanis, hogy az interjú során rögzített szöveget írásban, egyeztetésre visszaküldik a szerkesztőségek, és olyan módosításokat is elfogadnak, amelyeknek semmi közük az interjú helyszínén elhangzott beszélgetéssel, gyakran még abba is belemennek, hogy az újságíró kérdéseit megváltoztassák az interjúalanyok, vagy a kommunikációs embereik. Így végeredményben egy cenzúrázott-öncenzúrázott változat jelenik meg a lapokban az interjúkból, miközben még a régi jogi szabályozás is szélesebb mozgásteret kínált a nyilvánosság számára.

„Nem a médiatörvény miatt, hanem a végrehajtói hatalom kétharmados nyomulása, a hatalom példátlan ereje és a Fidesz előretörése miatt lett erősebb az öncenzúra. Mindenhol ott ülnek az embereik, minden olyan intézményben, amelyek függetlennek voltak tekinthetők, és ez visszahat az újságírókra is. Ha ők kevésbé érzik magukat szabadnak, akkor kevésbé is lesznek szabadok” – fogalmazott az egyik forrásom, aki szerint ebben a médiatörvény elfogadása is fontos állomás volt, de csak egy tényező a sok közül. „Nem világosak a média tulajdonviszonyai, sokszor átláthatatlan érdekeket képviselnek a tulajdonosok, keveredik a politika- és a médiafinanszírozás, a politikai-gazdasági befolyást az állami és magánhirdetéseken keresztül érvényesítik, és ennek sokkal nagyobb a hatása az újságírói öncenzúrában, mint a törvénynek” – hangsúlyozta az egyik beszélgetőpartnerem. Szerinte a médiatörvény így „egy olyan fegyver, aminek el sem kell sülnie, hogy a fejekben hasson, hiszen amúgy is fenyegető a légkör. A fegyverkezési verseny sem arról szólt, hogy bárki is atomháborút akart volna kirobbantani, elég volt csak róla beszélni” – mondta, hozzátéve, hogy a médiatörvény csak egy húsz éves folyamatot tetőzött be, amiben a baloldalnak legalább annyira nagy szerepe van, mint a jobboldalnak, hiszen a sajtószabadság eróziója mindkettőnek kedvező. „Az 1990-es évek elején volt utoljára igazi sajtószabadság Magyarországon, azóta folyamatos a romlás, a politikai-gazdasági hatalom a hirdetési pénzeken, a tulajdonosi viszonyokon vagy aztán a jogszabályokon keresztül arra törekszik, hogy maga alá gyűrje a médiát és ez mostanra többé-kevésbé sikerült is neki” – vélekedett.


* Mong Attila cikke megjelent az Élet és Irodalom LVI. évfolyam 16. számában, 2012. április 20-án 




[1] John Keane: Média és demokrácia, Budapest, Helikon, 36.-37.o, 1999, Id: Takács Róbert: Sajtóirányítás és újságírói öncenzúra az 1980-as években, Médiakutató, 2005 tavasz. A tanulmányt a riport alapjául szolgáló elméleti munkaként használtam.

[2] Id: Takács Róbert: Sajtóirányítás és újságírói öncenzúra az 1980-as években, Médiakutató, 2005 tavasz.

[3] Botrány a Fidesz-pártalapítvány konferenciáján, hirszerzo.hu, 2010. december 10.
[4] http://mertek.postr.hu/alomniciugyesafobunok
[5] http://www.hir24.hu/vizioblog/2012/01/03/feltunobakikormanykonformhiradooperahazituntetes/
[6] http://www.noltv.hu/video/4045.html, http://www.noltv.hu/video/4053.html
[7] Der Standard, 2011. április 9. 
[8] Molnár Csaba (Nézőpont Intézet) előadása  – 2012 február 29.  Goethe Intézet.

[9] http://emasa.hu/cikk.php?page=sajto&id=7916

[10] Molnár Csaba (Nézőpont Intézet) előadása  – 2012 február 29.  Goethe Intézet.

[11] Takács Róbert: Sajtóirányítás és újságírói öncenzúra az 1980-as években, Médiakutató, 2005 tavasz.