A budai hegyek vonulatát mintázó műalkotás kerül az MTVA Kunigunda úti gyártóbázisa elé. Éppen oda, ahol tavaly december óta demonstráció zajlik, a Lomnici-ügy valódi felelőseinek felelősségre vonásáért és általában is a tisztességes közmédiáért. A Mérték beszélgetése Nagy Navarro Balázzsal, a demonstráció és az éhségsztrájk egyik szervezőjével.

Mérték: Újabb kísérlet történt arra, hogy a demonstrációtokat ellehetetlenítsék. Hányszor és milyen módon próbált meg titeket eltávolítani az MTVA?

Nagy Navarro Balázs: Ez a demonstrációsorozat tavaly december 10-én kezdődött hivatalosan. December 9-én jelentettem be, hogy ha nincs radikális változás, illetve nem lesz megfelelő vizsgálat az ún. Lomnici-féle kitakarási ügyben, akkor éhségsztrájkba kezdek. Az MTVA az első perctől kezdve lejárató kampányt indított a személyem ellen, meg azok ellen, akik részt vettek a demonstrációban. Indítottunk egy Facebook oldalt, amely most is működik 3000 taggal – ez az Éhségsztrájk a tisztességes közmédiáért. Az MTVA kommunikációs vezetője vagy az ő ihletésére valaki indított egy ellen-Facebook oldalt, amely pár hét alatt gyakorlatilag nevetségbe fulladt. Annyi komment árasztotta el, kritizálva az MTVA eljárását, hogy utána le is állították. Ez volt az az oldal, ahol a pihenő helyiségbe becsempészett, félig megrágott sonkás szendvicset mutogatták. Szemfüles emberek persze ezt is leleplezték.

Karácsony környékén fizikailag is megpróbáltak fellépni ellenünk. Egy kerítést kezdtek el felhúzni, és megpróbálták bezárni azt. Ezt megismételték karácsony után is, akkor viszont már az éj leple alatt. Hasonlóan a mostani helyzethez, este vagy hajnalban, amikor még alszanak a táborlakók, akkor lerohanni gyorsan, olyan helyzetet teremteni, hogy ne tudjanak távozni. Megpróbálták gyorsan lezárni ezt a területet, de akkor is sikerült ezt megakadályozni passzív ellenállással – az ott tartózkodók egyike egyszerűen keresztbe feküdt a kapuban. Hasonlóan a mostani eseményekhez, a rendőrség akkor sem avatkozott be.

Tavasszal, márciusban Szabó Máté az állampolgári jogok biztosa hivatalból folytatott egy vizsgálatot a kordon építés kapcsán. Ő akkor azt állapította meg, hogy a demonstrálók eljárása és maga a demonstráció minden tekintetben megfelelt a gyülekezési törvény rendelkezéseinek, tehát jogszerű. Az MTVA persze a kezdetektől állítja, hogy nem az. Az ombudsman szerint a rendőrök is jogsértését követtek el, amikor nem avatkoztak be. A rendőrségnek ilyen helyzetekben ráadásul egyeztetési kötelezettsége van.

Most még súlyosabb volt a helyzet, hiszen most hajnali háromnegyed öt körül törtek a demonstrálókra. Ketten voltak a táborban, a sátorban alvó barátunkat kirángatták onnan és fizikai erőszakkal távolították el. A másik táborlakót, egy hölgyet, szintén fizikai erőszakkal távolították el. Ők nem álltak ellen, de arra felhívták az agresszorok figyelmét, hogy demonstráció zajlik, és nem akarják elhagyni a területet. Az erőszakra, jogsértésre, bűncselekményre nem válaszoltak jogsértéssel. Az ügyben feljelentéseket tervezünk. Jellemző az a cinizmus, ahogy a mostani eseményeket kommentálták. A közmédia hírportálján az a képaláírás, hogy költöznek a demonstrálók. Ennél cinikusabb és aljasabb reakció nem képzelhető el. Ezt nem is csak én mondom, ezek voltak az Egyesült Baloldal európai parlamenti frakció alelnökének a szavai.

Voltak persze további zaklatások is, például a sokat emlegetett ÁVÓ-s vagy guantanamo-i módszerekkel: két zeneszámot bömböltettek éjjel-nappal, majdnem egy héten keresztül, meg reflektorokkal világítottak ránk.

Az agresszió azzal is folytatódik, hogy december 27-én Szávuly Arankával együtt – mindketten a Televíziósok és Filmkészítők Független Szakszervezetének alelnökei is vagyunk – kirúgtak minket. Aranka esetében a bíróság elég gyorsan döntött, hiszen a múlt héten első fokon megállapította, hogy jogellenes volt a felmondása. Az én ügyemben a bíróság még a tárgyalást sem tudta kitűzni, amit nem tudok mire vélni.

Nyilván ezerszer hallottad már ezt, de ez az egész helyzet teljesen elképzelhetetlen bárhol a kulturált világban. Milyen a hangulat az intézményen belül? Vannak jelei a megfélemlítésnek más munkavállalók irányában is?

Igen, van megfélemlítés. Most már harmadik csoportos létszámleépítés előtt áll a közmédia a médiatörvény életbe lépése óta. Ebben az összevont, részben lecsupaszított, részben teljesen átláthatatlanná tett közmédia-rendszerben harmadjára fognak elküldeni embereket. Eddig már kb. 1000 embert küldtek el vagy kényszernyugdíjaztak, most újabb 200 emberről van szó. El lehet képzelni, hogy milyen a hangulat, és el lehet képzelni azt is, hogy hogyan mer valaki bármit is mondani. A megfélemlítés egyértelműen érezhető.

Amikor bejelentettem, hogy vizsgálatot követelünk és éhségsztrájk lesz, akkor a szolidaritásnak volt egy nagyon pozitív megnyilvánulása: lejöttek a hírszerkesztőségből a vágókollégák, szerkesztő-riporterek, kiálltak mellettünk, meg amellett, hogy ne olyanokra húzzák rá a vizes lepedőt, akiknek nem sok közük volt az ügyhöz, illetve egyértelműen vezetői utasításokat követtek. Élő Gábor, Hegedűs István és Németh Zsolt a valódi felelős. Ahogy befejeződött a sajtótájékoztató, a vágók vezetőjét behívták, és sírva jött ki pár óra után a szobából. Mindenki elmondta, hogy azzal fenyegették meg őket, ha bármit tesznek, akkor kirúgják őket, és megnézhetik magukat, hogy hol találnak állást. A két szerkesztő-riportert, akik szolidaritásból úgy döntöttek, hogy nem engedik a nevüket kitenni a műsoros anyagokon, amíg a Lomnici-ügyet nem tisztázzák, eltávolították a híradóból. Cinikusan: olyan területet találtak nekik, ahol a tehetségüket jobban tudják kibontakoztatni. Ez egy megfélemlítő, diktatórikus rendszer. Én nem csak azt mondom, hogy ez egy uniós országban nem képzelhető el ez, hanem igazából a magyar közmédiában már a rendszerváltás előtti tíz évben sem tudtam volna elképzelni hasonlót.

Miért pont a Lomnici-ügy váltotta ki ezt a reakciót nálatok?

A Lomnici-ügy volt az utolsó csepp a pohárban. Én magam ugyanazt képviseltem, amióta a közszolgálati médiában vagyok, amit most is. Az nem igaz, hogy csak 2010 után kezdődött a kormányzati befolyásolás vagy a kormánypártok saját embereinek beültetése a közmédiába. Nem. Szinte a rendszerváltás első pillanataitól kezdve voltak ennek nagyon csúnya fejezetei, például a médiaháború. Azután a rádiózásról és televíziózásról szóló törvénnyel született valamiféle kompromisszum, létrejött intézményesített, de nem egypárti politikai ellenőrzés, ami persze szintén politikai ellenőrzés volt. Az azonban mégiscsak jobb helyzet volt, mint a mostani, amikor gyakorlatilag egyetlen párt azt tesz, amit akar.

A soft manipulációból fokozatosan egy nagyon durva, direkt manipulációba léptünk át, ahol már a valóság sem számít. Az egy dolog, amikor valaki mondjuk a számadatokkal játszik, és azt mondja, hogy pár ezren vagy tízezren vannak egy tüntetésen. De amikor mindenki láthatta, hogy január 2-án az Operaház elől a közmédia el tudta tüntetni a tüntetőket, vagy, hogy Lomnicit is el tudták tüntetni – és ebből a szempontból nem az ő személye az érdekes –, akkor az azt jelzi, hogy itt minden megtörténhet. Hiába láttuk belülről már korábban is, hogy mi történik, kényszer, fenyegetés, félelem hatására a legtöbb újságíró beadta a derekát.

A Lomnici-ügy a jéghegy csúcsa volt. Azért is lehetett ezzel kilépni a nyilvánosság elé, mert a Lomnici-ügy annyira egyértelmű volt, hogy még a média iránt legkevésbé érdeklődők számára is nyilvánvalóvá vált: itt valami nagyon nagy gazság történhetett vagy nagyon nagy hülyeség, vagy mindkettő.

A hibák elsősorban személyi jellegűek vagy intézményi jellegűek?

Alapvetően rendszerhiba van. Az előfordul, hogy vannak olyan emberek, akik képesek ilyet elkövetni, de egy normális rendszerben van olyan mechanizmus, ami ezzel szemben föllép. Nem véletlenül vannak etikai kódexek, felügyelő szervek. A Lomnici-ügy egy normálisan működő rendszerben annyi lett volna, hogy kivizsgálják, a felelősöket felelősségre vonják, és aki erre utasítást ad, azt azonnali hatállyal el lehetett volna küldeni. Utána pedig a rendszer átvizsgálásával meg lehetett volna nézni, hogy mi tette lehetővé, hogy ilyen eset megtörténhet. A mostani rendszer azonban nem csak lehetővé teszi, hogy ez megtörténjen, hanem bátorítja is. Utána persze jönnek a személyek, akik ezt a rendszert éltetik, életben tartják, sőt akik számára ezt a rendszert kialakították.

A Lomnici-ügy főszereplői persze már korábban is hasonló teljesítményt nyújtottak. Az első Orbán-kormány idején is volt egy botrány, hírhamisítás a híradóban, ami ellen akkor tiltakoztam. A televízió akkori vezetője, Mendreczky Károly megállapította, hogy manipulálták a híreket. Ebben az ügyben ugyanaz az Élő Gábor és Gulyás István volt érintett, akik a Lomnici-ügy idején, illetve most a hírműsorokért felelős. Vannak más visszatérő emberek is, megfelelő párt-elköteleződéssel, lehet itt utalni Belénessy Csabára. Mégis végső soron a rendszer olyan jelenleg, amiben bármi megtörténhet.

Az új médiatörvényben létrehozták az MTVA nevű torzszülöttet, ami hol vagyont kezel, hol műsorokat pályáztat és dönt róluk, mindezt teljesen áttekinthetetlenül. A közszolgálati intézmények ellenőrző mechanizmusa, ami elvileg most is létezik, bár a Közszolgálati Kuratórium – amiből az új törvény egyetlen pozitívumaként már csak egy van a korábbi sok helyett – kivételével egypárti kezekben van, nem terjed ki az MTVA működésére. Pedig az igazai hatalom és a pénz az MTVA-hoz tartozik. MTVA-sok készítik a riportokat, miközben az MTVA-ban dolgozóknak és magának az MTVA-nak nincs szerkesztői felelőssége. Ezért az egész Lomnici-ügy mögött van egy olyan súlyos probléma, hogy tulajdonképpen nem is lehetett volna senkit felelősségre vonni.

Azt, hogy a közmédia a kormányzattól nem független, igazolja, hogy a közmédia dolgozóinak 90%-át foglalkoztató MTVA vezetőjét a médiahatóság elnöke, Szalai Annamária nevezi ki. A Médiatanács, amelynek ellenőriznie kellene a közmédia működését, nemcsak a kinevezési, munkáltatói jogokon keresztül kapcsolódik szorosan az MTVA-hoz, de a pályáztatások egy részében közösen is dolgozik vele. Mindez lehetetlenné teszi az átlátható, a törvényi céloknak megfelelő közszolgálati működést.

Az a kérdés is felmerül az emberben, hogy vajon megtettek-e mindent a közszolgálati újságírók és a közszolgálatban dolgozók annak érdekében, hogy a mostani helyzet ne álljon elő. Nem kellett és lehetett volna határozottabban állást foglalni már akkor, amikor a törvény tervezetéből többé-kevésbé világosan látszott, hogy az új rendszer hova vezethet?

A kérdés költőinek tűnik, persze, kellett volna. Nemcsak az újságírók, hanem a különböző sajtószervezetek, szakszervezetek részéről sem láttam megfelelő fellépést. Igaz az is, hogy az új törvényeket elég gyorsan verték át keresztül a parlamenten. Mondhatják, hogy ennyi idő nem volt elég a veszélyek felismeréséhez. De látva, hogy a törvény mennyire kiverte a biztosítékot a médiával civil, szakmai, akadémiai szinten foglalkozóknál és nemzetközi szervezeteknél is, és ehhez képest mennyire hallgat, hallgatott és még most is hallgat a közszolgálatban dolgozó újságírók nagy része, nehezen találunk elfogadható magyarázatot. Amikor mi már több mint 330 napja kint vagyunk a Kunigunda utcai székház előtt, kiállunk azért, hogy ez az abszurd helyzet megszűnjön, a többség megint csak nem szólal meg. Beszéltünk már a félelemről és a fenyegetettségről. Megértem ugyan a helyzetet, de teljesen elfogadni nem tudom. Azt szoktam mondani a kollégáknak, hogy ne gyertek ki egyedül, hanem fogjátok meg egymás kezét, gyertek tízen. Ha az MTVA-székház elé kijött volna 30-40 riporter, biztos, hogy a tiltakozás más szintre került volna, még ha nem is lenne most gyökeresen más a helyzet.

Amikor a közelmúltban az osztrák közmédia élére egy pártkatonát neveztek ki, a közmédia munkatársai egy olyan videó-üzenettel reagáltak, amelyben mindannyian elmondtak egy-egy tiltakozó mondatot. Egyértelmű ellenállás, egyértelmű állásfoglalás, amivel szemben már nem lehet egyenként megfélemlíteni az embereket.

Előbb-utóbb ezen a helyzeten is túlleszünk. De Magyarországon lesz még közszolgálat? Lehet még innen újrakezdeni? Hogyan lehet túllépni ezen az erkölcsi vereségen?

Mindenképpen kell egy önvizsgálat, bizonyos embereknek le kell vonniuk a megfelelő konzekvenciákat. Ha egy újságíró elfogadja, hogy hazugságra kényszerítik, akkor nem tarthat igényt arra, hogy közszolgálati újságírónak tekintsék. Önmagában egy esetleges kormányváltás ehhez nyilván nem elég. Attól félek, hogy bármelyik párt gondolhatja úgy, hogy nem is rossz ez a rendszer, csak tegyék be a mi embereinket.

Ez a rendszer fenntarthatatlan, nincs mit javítgatni rajta, alapvetően meg kell változtatni. Általában is szűkíteni kell a média fölötti kontrollt. Új törvény kell, és tovább kell vinni az önszabályozást. A közszolgálati szolgáltatóknál is szükség lenne olyan etikai szabályzatra, ami betartható és betartandó, amit ráadásul az újságírók nem azért tartanak be, hogy ne veszítsék el az állásukat, hanem mert belátják, hogy a saját érdekük is a tisztességes, pártatlan újságírás. A stabil etikai normák a változás elengedhetetlen feltételei.

De persze változnia kell a politikának is. A politikusoknak le kell tenniük arról, hogy a közmédiát saját eszközükként, a kormányzati elképzelések szócsöveként kezeljék. Ehhez kellenek valóban független szervezetek, és kellenek független személyek, akik nem pártkötődés miatt, hanem szakmai alapon kapnak pozíciót, és akiknek a szakmai munkájában nem érződik a politikai meggyőződésük. Nem lesz könnyű.