A szólásszabadság hívei nem érték el céljukat azzal, hogy Papcsák Ferenc törölte Facebook-oldalát. A fideszes képviselőre is szükség van a vitában. Mong Attila írása.

A legutóbbi hírek szerint a lehető legszomorúbb véget ért az a vita, amit Papcsák Ferenc fideszes képviselő váltott ki azzal, hogy eljárást indított a Népszava és a Hír24 internetes portálon róla kritikusan, és szerinte sértően kommentelőkkel szemben. A szólásszabadság hívei – egyébként nagyon helyesen – egy-két kivételtől eltekintve, politikai oldalaktól függetlenül elítélték a politikus eljárását, és egyetértettek abban, amit a CivilMédia közleménye is összefoglalt, de más szervezetek is leírtak. Papcsákot publicisták hada tette nevetségessé, ő pedig a kampány és a Facebook-oldalát elárasztó kommentelők elől menekülve eltávolította az oldalt. Látszólag tehát helyreállt a rend, és a jelek szerint a magyar közélet jól bejáratott szokása szerint mindenki lapozni készül egy nagyot, az élet megy tovább.

Szerintem viszont ezzel a megoldással a szólásszabadság híveinek sem szabadna megelégedni, hiszen ez a legrosszabb megoldás. Lose-lose – mindenki veszít: a rágalmazási eljárás valószínűleg megy a maga útján, nem gondolom, hogy a rendőrség emiatt elállna a további intézkedésektől, ráadásul egy hanggal, az immár vérig sértett Papcsákéval mindenképpen kevesebb szólal meg a vitában, miközben az ő véleménye is fontos lenne. Ráadásul igazságtalanság lenne kizárólag őt pellengérre állítani, mert a viselkedése nagyon is beleillik a magyar közgondolkodás valójában politikai oldalaktól függetlenül létező áramlatába, ahol a szólásszabadság csak addig fontos, amíg a vitában nem szólalnak meg kényelmetlen hangok. Az elmúlt két évtizedből számos példát említhetünk erre, és igen, az utóbbi pár évből valóban többet. Politikusok és közéleti szereplők sora vet be verbális támadásokat újságírók ellen (ezek egy részét én is átéltem), vetik fel annak a lehetőségét, hogy büntetőjogi retorziók érik őket a munkájuk miatt a titoksértés különböző tényállásaitól egészen a rágalmazásig. Az eszközzel éppen úgy élt Lázár János, mint például Gyurcsány Ferenc (lásd korábbi írásomat), és nem mellesleg a sokat vitatott médiatörvény minden egyes sorából árad ez gondolkodás: a sajtó és a nyilvánosság ellenség, akit le kell győzni, be kell törni és szolgálóvá szelidíteni. A másik oldalon a szólásszabadság lelkes híveinek is illene körülnézni a házuk táján: ki és mikor tiltakozott hasonló hevességgel, amikor jobboldali újságírókért vonult ki a rendőrség, rabosítottak, vagy ítéltek el büntetőbíróságon rágalmazás miatt? Ja, és persze az újságíróknak is van mit takarítaniuk otthon, mert bizony Papcsáktól Mécs Imréig nem elvetemült emberekkel van dolgunk, hanem olyanokkal, akik a sajtótól elvárják, hogy a tény legyen szent.

A vélemény pedig szabad – kiáltják a másik oldalon – jogos igények mindenütt, amikről lenne értelme beszélgetni. Szerintem a magyar újságírószakma tesz a dolog érdekében: a Főszerkesztők Fóruma önszabályozó kezdeményezés elindítása bármilyen mini-projekt is még, óriási és fontos lépés ebben az ügyben, azt mutatja, hogy a szakmájuk iránt elkötelezett emberek átérzik a felelősségüket és dolgoznak azon, hogy a magyar közéleti vitákhoz pontos, gazdag, sokrétű forrást kínáljanak, a magyar polgárok tájékozottak legyenek a döntéseik előtt. Másik oldalról jogosan várják el, hogy a megváltozzon rágalmazás egyébként a közszereplők esetében valóban idejétmúlt szabályozása, hogy ne kelljen fenyegetve érezniük magukat minden egyes szó leírása előtt. Ebben a kérdésben ráadásul a nemzetközi szervezetek is egységesek: a szakmai civil szervezetektől az Európa Tanácsig olyan megoldásokat sürgetnek, amelyek dekriminalizálják a rágalmazást és „nyilvánosság-párti” szabályozást vezetnek be. Ugyanígy a kommentelés zavaros jogi megítélése is egyaránt érinti a jobb- és baloldali újságokat, mindkét cél láthatólag egységbe kovácsolja őket politikai oldalaktól függetlenül.

Lenne miről beszélgetni (a Médiatanács is jobban tenné, ha ezzel foglalkozna), és igen, szükségünk lesz a vitához Papcsák Ferencre is.