Új sajtótörvényt, törvényi felhatalmazással működő felügyelő szervezetet javasol a múlt csütörtökön nyilvánosságra hozott jelentésében Lord Leveson, akit a brit kormányfő kért fel a lehallgatási botrány után. A sajtószabadság-párti szervezetek továbbra is az önszabályozásban látják a megoldást.

“A labda most visszarepül a politikusok oldalára. El kell dönteniük, hogy ki felügyelje az őröket?” – ezzel a kissé hatásvadász mondattal fejezte be állásfoglalásának ismertetését Lord Brian Leveson csütörtökön, miután nyilvánosságra hozta jelentését a brit sajtó “kultúrájáról, gyakorlatáról és etikájáról”. A lord a miniszterelnök felkérésére kilenc hónappal ezelőtt kezdte el a munkáját, miután a telefon-lehallgatási botrány rávilágított a brit, és ezen belül is elsősorban a brit bulvársajtó által sokszor és előszeretettel alkalmazott nem csupán etikátlan, hanem törvénysértő praktikákra. (A botrányról korábban a Mérték blogon is írtunk itt és itt.) A jelentés finoman megfogalmazott címe egy 2000 oldalas kemény dokumentumot rejt, amely nemcsak kíméletlen tükröt mutat a brit újságírók munkájáról (törvénytelen lehallgatás, a panaszok figyelmen kívül hagyása, etikátlan kapcsolat újságírók, rendőrök és politikusok között stb.), hanem olyan javaslatokkal is él, amelyek máris késhegyre menő politikai vitát gerjesztettek a kormány és ellenzéke között, de a koalíciós kormányon belül is. A dokumentum és az abból következő vita kimenete azonban nem csak Londonban fontos, a jelentésből következő politikai döntések hatással lesznek minden hasonló vitára Budapesttől Párizson át Buenos Aires-ig, ahol azt kell eldönteni, hogy kellenek-e külön jogszabályok a sajtó, a média működésére, vagy elegendő erre a polgári és a büntető törvénykönyv, és az etikus viselkedést elősegítő önszabályozás, illetve, hogy milyen szabályok nem veszélyeztetik a sajtó- és szólásszabadságot.

Lord Leveson ugyanis azt javasolta most a brit problémák megoldására, hogy szükség van új sajtótörvényre, ami szerinte azonban nem hogy veszélyeztetné, hanem éppen ellenkezőleg, megvédené a szabad sajtót, kicsit úgy, mint az Egyesült Államokban a rendkívül hatásos első alkotmány-kiegészítés. A törvény létrehozna egy új, az államtól, politikától és az iparágtól is független testület, amely egy közösen elfogadott kódex alapján felügyelné a sajtó etikus működését, felhatalmaznák olyan jogkörrel, amely alapján kivizsgálhatna vitás ügyeket és ha szükséges meglennének azok az eszközei (akár bírság is), amelyek alapján közbeavatkozhat és kikényszerítheti az etikus működést. A javaslat szerint ez a testület szolgálna a kiadóknak sokszor fontmilliókba kerülő rágalmazási perek gyors és olcsó ‘arbitráló’ szervezetéül is. A tagság önkéntes lenne, de aki nem csatlakozik, az automatikusan a nagyhatalmú Ofcom, vagyis a tévék és rádiók felügyeletére hivatott médiahatóság elé kerülne.

Ez a javaslatcsomag egy olyan országban, ahol a 17. század óta nem alkottak az írott sajtóra nézve külön törvényt (a tévék és a rádiók más szabályozás alá estek) és ahol a sajtó egy sokat bírált, de innen Budapestről nézve mégiscsak jól működő szervezet, a Press Complaints Commission (PCC) munkája nyomán képes volt önmagát önszabályozni, rendkívüli fontosságú határpont. Nem csoda, ha a konzervatív David Cameron miniszterelnök, aki egyébként jó konzervatívként ellenzi az állami beavatkozást, ezért nem kis fejtörést okoz neki az általa felkért lord jelentése, arra figyelmeztette a képviselőket, hogy egy ilyen új törvénnyel átlépnék a Rubikont. “Óvatosan kell eljárnunk, bármilyen olyan szabályozás megalkotásával, amely potenciálisan veszélyeztetheti a szólásszabadságot és a szabad sajtót” – mondta.

A különböző szólásszabadság-párti szervezetek is arra figyelmeztetnek, hogy “ingoványos terepre” léphet Nagy-Britannia, ha a Leveson által javasolt útra lép, hiszen a törvény, az állam által “szentesített’ testületesdi rögvest felveti majd azt a kérdést, hogy hogyan, milyen szabályok alapján jelöljék ki a testület tagjait, aztán majd persze a testület tagjait jelölő bizottságot, vagy éppen a jelölőbizottságot jelölő bizottság tagjait, magyarul e láncolat végén az igazi dilemma az lesz, hogy ki fékezi meg a sajtó szabad működésébe belekotnyeleskedő politikusokat. (A testületet ráadásul Leveson szerint az Ofcomnak kellene “szentesítenie”, és ha nem az elvárt módon működik akkor a tévék és rádiók működését felügyelő állami szabályozó hatóság közbeléphetne.) Az Index on Censorhip nevű nemzetközi civil szervezet is azt írja közleményében, hogy bármennyire is “light” felügyeletet valósít majd meg ez a törvény által létrehozott testület, mindig ott lesz a lehetősége annak, hogy egy esetleges következő körben keményebb szabályokkal, keményebb jogkörökkel láthatják el, vagyis szerintük sem szabad ebbe az utcába belemenni. A brit sajtónak tehát ragaszkodnia kellene ahhoz, hogy továbbra is teljesen önkéntes önszabályozás alapján működjön. (Volt és van is ilyen, a kiadók által is támogatott javaslat az asztalon: Lord Black a PCC jelenlegi finanszírozó testületének vezetője egy felturbósított PCC-t tartana helyesnek, amelyhez önkéntesen, de szerződés alapján csatlakoznának a kiadók és alávetnék magukat a szervezet döntéseinek.)

A Leveson által javasolt úttal szemben fontos érveket sorol az Economist is. Először is azt, hogy felesleges az egész brit sajtóra kiterjeszteni egy olyan rendszert, amit Leveson is elsősorban a “féktelen” bulvársajtó megregulázására eszelt ki, igazságtalan a teljes iparágat büntetni azért, mert egyes szereplői törvénytelenül viselkedtek. Ráadásul a lehallgatási botránynak lényegében köze sem volt az újságíró-etikához, nettó büntetőügyek voltak ezek, amelyek inkább vetik fel a brit rendőrség, mint az újságíró szakma felelősségét. Nem mellesleg pedig a Leveson-féle megoldás, mint minden állami médiaszabályozás egyébként már nagy eséllyel a megírása pillanatában elavult egy olyan iparágban, amely napról-napra változik és óriási átalakuláson megy keresztül. A jelentés alig mond valamit arról, hogyan kezelje a szabályozás a blogokat, amelyek egy jelentős része tradícionális sajtótermékekhez kötődnek, nem is beszélve a twitter-bejegyzésekről, vagy a kommentekről. Amit pedig mond az egyrészt nevetséges (először is már azzal, hogy az internetről beszél, amit egységesen kezel és “etikai vákumnak” nevez, ami – egyik első bírálója szerint olyan, mintha a papírt etikai vákumnak nevezné, függetlenül attól, hogy mi jelenik meg rajta), másrészt pedig semmilyen igazi megoldással nem áll elő, csupán annyit jegyez meg, hogy az egész valóban kissé “problematikus”.