A héten nyilvánosságra hozott Freiberga-jelentés legfontosabb üzenete, hogy egyre távolodunk az európai médiapolitikai és médiaszabályozási fősodortól. Miközben mélyen bele vagyunk feledkezve a saját zűrös ügyeinkbe, egyre kevésbé látunk rá az általános folyamatokra. Egy kutató ettől nagyon rosszul érzi magát. Polyák Gábor írása.

A héten úgy érezhettük, hogy Európa megint velünk, a magyar médiahelyzettel foglalkozik. Ez kétségkívül igaz az Európai Parlament bel- és igazságügyi bizottságának munkaanyagára, ami arra a helyes felismerésre jut, hogy a médiatörvény ilyen-olyan módosításai érdemi javulást nem hoztak a szabályozási környezet és nyilvánosság minőségének egészében. A Bizottság által életre hívott „magas szintű munkacsoport” (Freiberga-bizottság) jelentése azonban nem a magyar helyzettel foglalkozik. Olyan általános elemzés és ajánlás-gyűjtemény, amely a médiaszabályozás felülvizsgálatát Európa-szerte, tagállami szinten és közösségi szinten egyaránt megalapozni szándékozik. A munkacsoport megalapításának egyik oka természetesen a magyar ügy volt, de ugyanilyen fontos kiindulópontjai voltak az angol újságírói visszaélések. Az anyag azonban nem konkrét problémákra kínál konkrét megoldásokat, hanem az olyan általános jelenségekre keres médiapolitikai eszközöket, mint az újságírói munka finanszírozási és szakmai feltételeinek bizonytalansága, az információkhoz való hozzáférést befolyásoló új szereplők megjelenése a médiarendszerben, vagy éppen az Európai Unió eszköztelensége a médiaszabadságot veszélyeztető tagállami intézkedésekkel szemben. Kifejezetten megjelenik az elemzésben, hogy az egyes szabályozási megoldások csak az adott ország politikai kutúrájában és politikai helyzetében értelmezhetők, kiemelve, hogy a kétharmados szabályok nem jelentenek garanciát olyan helyzetben, amikor a kormánypártok kétharmados többséggel rendelkeznek. Ez az írás a jelentésben olvasható harminc ajánlás alapján ad egy gyors áttekintést a főbb felvetésekről.

Az ajánlások alapvetően a következő témaköröket fogják át: az Európai Unió médiaszabadsággal, médiaszabályozással kapcsolatos mozgásterének bővítése, a legújabb médiapiaci fejlemények, technológiai megoldások, üzleti modellek hatása a médiaszabályozásra, az újságírói szakma szabályozási és támogatási környezetének újragondolása, a média támogatására szánt közpénzek elosztásának elvei, illetve a független működést biztosító, átlátható szabályozási keretek garantálása. Ebből minket valójában az utolsó két pontban tudnak megszólítani, a többi probléma jelenleg nem nagyon képes beszivárogni a médiáról folytatott hazai diskurzusba. Megrekedtünk az alapoknál.

Kétségtelen, hogy az Európai Unió mozgásterének szélesítése szintén a magyar helyzet miatt került napirendre. Lassan kínos, hogy a nyilvánvaló szándék ellenére mennyire nincs eszköz európai szinten a médiaszabadságot alapjaiban veszélyeztető tagállami intézkedésekkel szemben. A jelentés a média és demokrácia szoros kapcsolata miatt indokoltnak látja az EU vélemény- és médiaszabadsággal kapcsolatos hatásköreinek kiterjesztését, valamint a médiaszabályozás további harmonizációját, akár személyiségvédelmi és adatvédelmi kérdésekben is. A jelentés kezdeményezi, hogy az Európai Unió folyamatosan monitorozza a média szabadságának és sokszínűségének tagállami érvényesülését. Ez nemcsak arra lenne jó, hogy folyamatosan rendelkezésre állna egy széles körben elfogadott, politikai elfogultsággal nem vádolható szervezet értékelése, de a monitorozás szükségessé tenné bizonyos közös európai standardok kialakítását is. Rajtunk már nem segít, de az egyik ajánlás a médiaszabadságot az EU-hoz való csatlakozás kiemelt feltételévé tenné.

Különösen az új piaci és technológiai fejleményekkel kapcsolatos ajánlások világítanak rá arra, hogy kimaradunk a főáramból, még a problémáinkat tekintve is provinciálisak vagyunk. A jelentés szükségesnek tartja a szabályozási környezet hozzáigazítását „egy bizonytalan médiakörnyezet új realitásaihoz”. A médiakörnyezet változásainak értelmezését segítő kutatásokhoz európai pénzügyi forrásokat biztosítana. Ebben a jelentésben is megjelenik a médiaoktatás, mint médiapolitikai eszköz. Az ajánlás a médiaoktatást, mint a demokrácia szempontjából fontos ismeretanyagot, az állampolgári, társadalmi ismeretek részeként javasolja bevezetni, szemben a magyar megközelítéssel, ahol még mindig a rajzórák része marad a médiaóra.

Az ajánlások között több foglalkozik a pluralizmust veszélyeztető olyan újabb kockázati tényezőkkel, mint a nyílt és megkülönböztetés-mentes internet-hozzáférést fenyegető internet-szolgáltatók, illetve a hírfolyamok és keresési eredmények szűrése, személyre szabása. A hálózatsemlegesség kérdése nem teljesen ismeretlen ugyan a hazai szakmai nyilvánosságban, de egy nagyon szűk szakmai körön kívül nem tudott médiapolitikai, kommunikációpolitikai témává válni. A keresők és egyéb internetes forgalomirányítók (ld. Facebook), mint új „kapuőrök” problémája szinte még a szakirodalomban sem jelent meg. Kutatóként nagyon rosszul viselem, hogy két éve teljesen kiszakadtunk ebből a gondolkodásból, és minden figyelmünket leköti a hazai helyzet parttalan elemzése.

A szabályozási környezet felülvizsgálatában a jelentés hangsúlyos szerepet szán az önszabályozásnak, és arra tesz javaslatot, hogy minden médiaszervezet egyértelműen azonosítható magatartási szabályokat és szerkesztőségi iránymutatásokat kövessen. E magatartási szabályokat és az újságírói standardokat is a gyorsan változó médiakörnyezethez kell igazítani, kiemelt figyelmet fordítva a források és a tények ellenőrzésére, a külső forrásból származó hírek megjelenésére.

Ebben a szakmai anyagban is hangsúlyosan megjelenik az a probléma, hogy honnan lesz pénz a színvonalas újságírói munka fenntartására. A megközelítés nem az, hogy hogyan tartsuk életben a nyomtatott sajtót, sokkal inkább az, hogy hogyan tartsuk életben az újságírást, mint szakmát. Ehhez a jelentés közvetlen, anyagi támogatást is javasol, különböző ösztöndíjak formájában, illetve a szabályozási környezet fejlesztését javasolja, kiemelve a forrásvédelem és a közérdekű adatokhoz való hozzáférés jelentőségét. Utóbbi kérdések napirendre vételében megint van némi szerepe a magyar helyzetnek.

Ugyanakkor a jelentés az újságírói visszaélésekért viselt felelősség arányos szabályozására is kitér, elsősorban az angol ügyekre reagálva. Ebben azt is felveti, hogy az azonosíthatóság érdekében az internet-felhasználók adatait nem nyilvános adatbázisban tárolni kell; ez az én ízlésemnek már túl erős. A visszaélések szankciójaként az anyag a hamis vagy nem ellenőrzött információk helyreigazítását abban az esetben is indokoltnak látja, ha az nem meghatározott személyeket sért. Mindenestre a sajtó igazmondási kötelezettsége is alaposabb utángondolást igényel. Ezeken a pontokon a szakmai anyag kifejezetten erőteljes állami beavatkozást tart elfogadhatónak.

Igaz azonban, hogy ennek szervezeti kereteit egészen másképp gondolja, mint a magyar jogalkotó. Az ajánlások között megjelenik a „politikailag és kulturálisan kiegyensúlyozott, a társadalmi sokszínűséget tükröző tagokkal” működő független médiatestületek iránti elvárás. Az ajánlás szerint e testületek a viták feltárásában alapvetően valamiféle média-ombudsmanként tevékenykednek. Ugyanakkor, ennek ellentmondva, az ajánlás azt is elvárja, hogy a testületek megfelelő eszközökkel, szankcióalkalmazási-lehetőségekkel rendelkeznek döntéseik végrehajtására. Reméljük, csak figyelmetlenségből nem teszi az anyag egyértelművé, hogy a médiatestületek hatásköre nem terjed ki a nyomtatott és az internetes sajtóra.

Magyar szempontból fontos lépés lenne, ha megvalósulna a médiahatóságokra vonatkozó európai standardok kidolgozása és ellenőrzése. A távközlés területén már bevált módon a jelentés javasolja a médiahatóságok európai hálózatának, együttműködésének kialakítását, ami közös minőségi mércék és „jó gyakorlatok” kidolgozását segítené. Egy ilyen együttműködés lehetőségeit azonban behatárolja, hogy amíg a távközlési hatóságok tevékenysége gazdasági mutatókkal jól mérhető, addig ilyen egyértelmű mérőszámok a média területén nem állnak és nem is állhatnak rendelkezésre.

Néhány ajánlás a média támogatására fordított közpénzek elosztásának szempontjaival és módjával foglalkozik. A jelentés ösztönzi azoknak a médiumoknak a pénzügyi támogatását, amelyek a földrajzi, nyelvi, kulturális és politikai sokszínűség megvalósításához nélkülözhetetlenek – vajon a magyar közmédia e kritériumoknak megfelel? És a hazai támogatási rendszerek kellően objektívek, transzparensek és diszkrimináció-mentesek, ahogy azt a jelentés kívánatosnak tartja? A közpénzből történő támogatás további feltétele, hogy a támogatott médiumnak nyilvánosan hozzáférhető magatartási kódexszel kell rendelkeznie. Ezt a feltétlelt akár az MTV is megugorhatja. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a jelentés korántsem a közszolgálati intézményrendszert tekinti az egyetlen támogatásra méltó szereplőnek. Ez Európa-szerte felértékelheti a helyi és közösségi médiumokat; és mi megint szembe megyünk az árral.

Az Európai Unió időnként előáll egy-egy nagyobb lélegzetű médiapolitikai elemzéssel. Sokat idéztük annak idején az Oreja-jelentést, és könnyen erre a sorsra juthat a Freiberga-jelentés is. Arról nincs szó, hogy minden ajánlása progresszív és támogatandó, de az biztos, hogy kiszélesíti az elmúlt időszakban igencsak beszűkült perspektívánkat. Úgyhogy jó olvasást!