Több mint egy évtizede nem volt ennyire rossz a sajtószabadság helyzete a világban. Számunkra a leginkább aggasztó az, hogy a nyugati világban is romlanak az állapotok. Mong Attila írása a sajtószabadság világnapján.

Szomorú helyzetet tükröz a Freedom House nemzetközi szabadságjogi szervezet éves jelentése a sajtószabadság állapotáról. (Magyar nyelvű összefoglaló az atlatszo.hu oldalán, angolul a jelentés itt olvasható.) Több, mint egy évtizede nem fordult elő az, amit az idei indexük elkészítése során mértek: a világ népességének alig 14 százaléka él olyan országban, amelyet a teljesen szabad kategóriába soroltak, miközben 43 százalék a részben szabad, ugyanennyi pedig a nem szabad sajtó viszonyai között. A romlás része Magyarország is, amely a rendszerváltás óta egy 1990-es évek beli megingás után folyamatosan a legjobb besorolást kapta, de immár második éve a félbóvli csoportban tanyázik. A legfrissebb jelentés szerint éppen a 47. helyen, Szerbiával és Montenegróval közösen.

Tavaly a Mérték-blogon hívtuk fel a figyelmet arra, hogy lehet a lista felett berzenkedni, igazságtalannak tartani, kifogásokat keresni rajta, és persze rengeteg igazság van mindabban, ami ilyenkor elhangzik. Egy ilyen lista természetes módon nem atomfizika hanem a jelentést készítő, bármilyen széles merítésből toborzott szakemberek magánvéleményeinek, percepcióinak az összegzése. Ellenben, mivel hosszú ideje készül, nagyjából azonos metodológia szerint, kifejezetten jól mutatja a regionális és a világtrendeket, jól jelzi az egyes országok, országcsoportok közötti különbségeket. Éppen ezért egyet nem lehet, vagy legalábbis nem tanácsos: nem elgondolkozni az eredményeken. Magyarország szempontjából tehát már második éve azt üzeni ez a lista újságíróknak, médiapolitikai döntéshozóknak, a nagyközönségnek, jobb és baloldalon, illetve természetesen középen, hogy érdemes lenne leülni és egy pillanatra elmerengeni azon, hogy miért tartunk ott, ahol, illetve mit is akarunk pontosan. Szabadságot és szerelmet, vagy csak az egyiket?

Az idei összegzés súlyos üzeneteket és ugyanígy elgondolkozásra érdemes információkat tartalmaz a nyugati világ, ott is elsősorban az Európai Unió számára, hiszen újabb országok “estek el”, miközben az EU, amely szeret magára elsősorban nem mint gazdasági, hanem mint politikai és értékközösségre gondolni, lényegében tehetetlenül szemlélte az eseményeket Magyarországtól Bulgárián át Görögországig. A legnagyobb bukta kétségkívül ez utóbbi, hiszen a görög besorolás egyik évről a másikra zuhant a szabad kategória aljáról a részben szabad csoport közepére, a 85. helyre, ezzel felzárkózva a hasonlóan immár évek óta a részben szabad minősítésben részesített, most 69. helyezett Olaszországgal. A balkáni állam sajtója tankönyvi példája annak, hogy mi történhet egy súlyos gazdasági és politikai válság közepette, egy olyan iparági helyzetben, amikor a sajtó a világon mindenütt a hagyományos üzleti modelljének válságával is küzd. Az újságírókat egyre ellenségesebb jogi, szabályozásbeli és társadalmi légkör veszi körül, a politikai nyomást gazdasági egészíti ki, esetenként fizikai fenyegetések is érik őket, közben romlanak az üzleti eredmények, a média kínálata következésképpen egyre szegényesebb lesz, és természetesen egyre kevésbé lesz képes ellátni a politikai és gazdasági elitet ellenőrző funkcióit is. Ördögi kör.

Az EU a Görögországhoz vagy Olaszországhoz hasonló régi uniós tagállamokban ugyanúgy csak kullogott az események után, és eszköztelenül volt kénytelen végigasszisztálni a romló helyzetet, mint a balkáni új uniós tagállamok mindegyikében. Romániában és Bulgáriában ráadásul még az oligarchásodás és a szervezett bűnözés is szerepet játszott, mindabban, ami történt. Azt pedig, hogy Brüsszel mire volt képes, jobban mondva mire nem volt képes a magyar eseményekkel kapcsolatban pontosan tudjuk. Az egyedüli pozitívum az EU-n belül a balti államok szereplése, amelyek stabilan tartják a szabad besorolást, és apránként még javítanak is a helyzetükön.

Érdemes megjegyezni persze, hogy – mint legutóbb éppen a Freiberga-jelentés megmutatta – az Európai Unióban azért folyik gondolkozás arról, hogy milyen lehetőségek vannak a mostani uniós jogi helyzetben és milyen átalakításokat kellene tenni azért, hogy Brüsszel több eszközhöz jusson ebben a fontos témában. A fő konklúzió azonban a mostani Freedom House jelentésből is az, amit eddig is tudtunk: az elveszőben lévő szabadságjogaink visszaszerzéséért nem Brüsszelen keresztül vezet az út. Ha szükségünk van rájuk, akkor itthon kell megvívni a csatákat.