Néhány megjegyzés Farkasházy Tivadar vécécsészéje fölött a magyar szabadságról. Mong Attila írása.

Nem áll jól a magyar sajtó- és szólásszabadság ügye amúgy sem, ne engedjük tehát, hogy egy balatonszárszói vécécsészében süllyedjen el végleg, és Farkasházy Tivadar húzza meg az öblítőkart. A hétvégén mindenesetre közel álltunk ehhez.

A történet röviden, főleg az utókor kedvéért – mindenki őrizze meg komolyságát!

Az ismert humorista szárszói találkozóján egy adott pillanatban úgy döntött, kiveszi a pörkölttel teli tányért az Index helyszíni tudósítójának a kezéből, és távozásra bírja őt és társait. A vendéglátó azért haragudott, mert a lap előző napi beszámolójában fotót közöltek az angolvécéjéről, amit a képaláírás szerint ő és a felesége együtt használt. Mint éreztette, a fényképet már igazán túlzásnak ítélte, de valójában az egész tudósítás hangnemével voltak gondjai, csakúgy, mint a vele szimpatizáló sokaknak, akik a közösségi médiában az eset után ugyancsak fel voltak háborodva az Index és nem mellékesen a hvg.hu egyértelmű trollkodásán, amellyel bohócot csináltak a díszes kompániából. Mindez történt egy olyan hétvégi találkozón, amelynek résztvevői hétköznaponként teljes mellszélességgel védik a sajtó szabadságát, és jól kiröhögik Schmitt Pált vagy Semjén Zsoltot, amikor arra panaszkodnak, hogy a magyar újságírók hülyét csinálnak belőlük. Az egyik prominens a Facebook-on azt találta írni, hogy most már lassan el kellene gondolkodni, hogy “tényleg erre való-e a sajtószabadság.”

Következzék tehát néhány megjegyzés akkor, csak a tisztánlátás kedvéért.

Először is az újságírói eljárásról. Farkasházy Tivadar szárszói találkozója nyilvános esemény volt, még akkor is, ha privát meghívókat küldött ki rá, és amolyan félig baráti találkozónak szánta. Nyilvánossá tette azzal, hogy szerkesztőségeket hívott meg rá, hogy közszereplők sokaságát szervezte oda, akikkel a köznek szánt beszédeket mondatott. Továbbmegyek, Farkasházy Tivadar is tekintheti magát nyugodtan közszereplőnek, akinek a felesége ugyan nem az, de az a tény, hogy van felesége semmiképpen sem államtitok, tehát Mimi neve simán lehet egy képaláírás része. (Az eredeti szöveget a szerkesztőség mintha megváltoztatta volna, a mostani változatban Mimi már nem szerepel benne.) A vécét pedig azzal tette nyilvánossá (khm), hogy megnyitotta a házat a nyilvánosság előtt, sőt közszereplők sokaságát irányította oda könnyítés végett, ezért az újságíró-etikai megítélése sem kérdéses. Arra a napra Farkasházy Tivadar vécéje a nyilvánosság része lett.

Másodszor az ízlésről, amiről ugye nem nyitunk vitát. Lehet persze merengeni azon, megért-e a szárszói találkozó annyit, hogy több szerkesztőség is nagy erőkkel vonuljon le oda (az eset keltette hullámokból ítélve, megérte), de tény, a szervezők is nagyon szerették volna, ha sok, szép tudósítás jelenik meg róla. Mindenkinek, így Farkasházynak és társainak is szíve joga megítélni, hogy tényleg humoros volt-e az Index tudósítása, mint ahogyan a lapnak is szíve joga megítélni, hogy viccesnek látja-e, illetve ilyennek mutatja-e be a szárszói találkozót. A humorista nyugodtan minősítheti rossz viccnek a riportot, ízléstelennek a fotót, viszont ha már odahívta a sajtót, nem tilthatja ki, függetlenül attól, hogy tudott-e a viccen nevetni vagy sem. Értjük mi a viccet, csak nem szeretjük, avagy nem lehet egyszerre is, meg szűzlánynak is…. Kétségtelenül emberi nagyság kell ahhoz, hogy a nekünk nem tetsző humort is elviseljük, de a szárszói eset alapján kijelenthető: Magyarországon simán lehet valaki humorista, humorérzék nélkül. (Csak mellékesen, az adott helyzetben az újságírói minimum szolidaritás része kellett volna, hogy legyen, hogy a többiek is elhagyják az eseményt és bojkottálják az egészet.)

A sajtószabadság ugyanis a Kádár-korszak porba hullása óta a trollkodásra, a hülyéskedésre, sőt a rossz viccre is kiterjed, sőt valójában arra terjed ki igazán. Ezért szokták Magyarországot (még néha) demokráciának nevezni. Ha már a “haladó” baloldali értelmiség szerint sem terjed ki, akkor jó lenne mielőbb szólni.

És végül de nem utolsósorban. A szárszói találkozón többségében azok a közszereplők, véleményformálók vettek részt, akik az 1990-es éveket tevékenyen alakították, és most hadd ne soroljam a neveket. A tevékeny alakításnak hála tartunk ott, ahol. Azok az újságírók pedig, akik most nem tudták féktelen jókedv nélkül szemlélni őket, akik úgy érzik, Magyarország elviselése lehetetlen végtelen cinizmus vagy nagyobb mennyiségű tiltott anyag nélkül, pont abban a korszakban voltak gyerekek, vagy nőttek fel.

Szerintem pont ezért nem kellene meglepődni. És akkor még Puchról, vagy Juszt Lászlóról most direkt egyetlen sort sem írtam.