Zsidózni, cigányozni, buzizni márpedig szabad. Mert a szólás szabad. Még akkor is, ha nem értünk egyet vele, akkor is, ha nem a szánk íze szerint való, de még akkor is, ha ezzel megsértenek egyes személyeket, csoportokat. Gyűlölködni is szabad. Az uszítás ugyanakkor – legalábbis eddig – alkotmányos korlátot jelentett a gyűlöletbeszéddel szemben. A múlt hét óta azonban tudjuk, hogy ezt is szabad, csak jó időben, jó helyen kell csinálni. Uszkiewicz Erik írása.

Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője tavaly október 23-án nyíltan antiszemita beszéddel várta szélsőséges hallgatóságát a Corvin közbe. Nem idézzük az ott elhangzottakat, de megítélésünk szerint cselekménye kimerítette az uszítás fogalmát. Az antiszemitizmus ellen harcoló Tett és Védelem Alapítvány feljelentést is tett az ügyben, amit a rendőrség abszurd érveléssel utasított el.

A rendőrség részben arra hivatkozik, hogy a helyszínen készült felvételek még mindig elérhetőek internetes videómegosztó portálokon, ami arra utal, hogy nem kérték elegen annak eltávolítását. A magam részéről ezt az érvet nem is tudom értelmezni. A magyar rendőrség szerint tehát – a Mohamed prófétát gyalázó videókkal összevetésben – ha nem követelik több ezren, vagy több tízezren egy sértő tartalom eltávolítását a világhálóról, nem tartanak tömegtüntetéseket ez ügyben, akkor még a hatályos jogszabályok ellenére sem történt bűncselekmény. Joglerontás ez a javából. Csak emlékeztetőül Bayer Zsolt cikke még ma is olvasható különböző portálokon, annak ellenére, hogy a Médiatanács negyedmillió forintra bírságolta a Magyar Hírlapot. De még a bűncselekmény gyanúja is kizárt, hiszen a rendőrség ez esetben sem hivatalból, hanem feljelentés alapján kezdte meg a nyomozást. Pedig – és ez az általuk írottakból is kitűnik – lett volna lehetőségük visszanézni a történteket. Nem is egyszer.

De az igazi jogi nonszensz csak ezután következik. Tudniillik szabadon lehet gyűlölködni, aktív cselekvésre, erőszakra ingerelni a tömeget, csak jól kell tudni megválasztani a résztvevőket. A rendőrség szerint ugyanis, ha egy közegben a résztvevők többsége ugyanazt a nézetet képviseli, mint a szónok, nem beszélhetünk uszításról, inkább csak az egybegyűltek egyetértésről. Vagyis betyárok közt szabad a náci beszéd. De vajon szabad-e a bélyeggyűjtők között? Nem tudjuk. Mindenesetre egészen abszurd okfejtés ez, de hát eggyel több vagy kevesebb hungarikum.

Pedig igen veszélyes következményei lehetnek és vannak a szólás szabadsága ilyen értelmezésének. A szólás- és véleménynyilvánítás elkötelezett támogatói hosszú ideje elfogadják és meggyőződéssel vallják az Alkotmánybíróság 1992 óta következetesen képviselt gyakorlatát: “[a] szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. […] amíg egy […] alkotmányosan meghúzott külső korlátba nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül”. Ilyen külső korlát a köznyugalom megzavarásának olyan intenzitása, amely egy bizonyos mérték fölött (“clear and present danger”) igazolja a szabad véleménynyilvánításhoz való alapjog korlátozását. Egyébiránt a szólásszabadság liberális felfogásával kapcsolatos határozatok meghozatalában az AB sem volt következetes: a nemzeti jelkép megsértését, az önkényuralmi jelképek használatát és a holokauszttagadást kriminalizáló büntetőjogi tényállások alkotmányosként való elfogadása ennek bizonyítékai.

Tudjuk azonban, hogy még a legjószándékúbb, legcizelláltabb szabályt is le lehet rontani nem megfelelő jogalkalmazással. A gyűlöletre uszítással kapcsolatos jogalkalmazás épp erre ad jó példát. A jogalkalmazó szervek ugyanis nem a köznyugalom közvetlen és tényleges megzavarásának veszélyét követelik meg eljárásuk alapjául, hanem az erőszak közvetlen és tényleges veszélyét. Pedig ilyet az AB sohasem mondott. Márpedig ez a jogértelmezés arra is sarkall még a szabadságjogok iránt érzékeny és elkötelezett állampolgárok, de jogvédők körében is sokakat, hogy tartalomkorlátozáson alapuló szabályok megalkotás mellett foglaljanak állást. Valóban erre volna szükség?

Sokszor és sokan mondták már – köztük a Mérték is – és talán ez volna a helyes út, ha a meglévő szabályokat alkalmaznák megfelelően. Vagyis a nyomozóhatóságok nem várnák el olyan feltételek bekövetkezését, amit az Alkotmánybíróság sosem követelt meg. Ha nem várnák meg, hogy valaki feljelentést tegyen, hanem feladatellátásuk során eleget tennének kötelezettségüknek, és érzékelnék, ha bűncselekmény gyanúja áll fenn. Ha megfelelő és szakszerű nyomozó munka után az ügyészség korrekt vádemelést terjesztene a bíróságok elé. És ha a bíróságok valóban a jogállami sztenderdeknek megfelelően ítélkeznének az ilyen ügyekben (is).

Messzire vezetnek a szálak, de ezek végiggondolása kívánatos és indokolt.