A lágy cenzúráról szóló sorozatunk negyedik részében azt mutatjuk be, hogy milyen hatásai vannak ennek a jelenségnek a közmédiában. Mong Attila írása.

Legjobban a hazai közmédia működése érzékelteti azt, hogy a cenzúrához, a sajtó működésének jelentős korlátozásához nincs szükség hivatalosan érvényes cenzúra-szabályora, vagy kék ceruzával szöveget irtó cenzorokra. Amikor tehát egy nemzetközi kutatás keretében a Mérték szakértőinek azt kellett érzékeltetniük, hogy mit jelent az úgynevezett lágy cenzúra Magyarországon a mindennapokban, akkor a legkönnyebben érthető és feldolgozható példákat a köztévé, a rádió és a hírügynökség munkájából tudtunk idézni. (A kutatás azt vizsgálja, hogy miként működnek a lágy cenzúra mechanizmusai a világ különböző országaiban, különösen pedig milyen hatásuk van az állami hirdetéseknek a minőségi tartalom előállítására. A blogon eddig a sorozatban megjelent írásainkban egyrészt bemutattuk, mit is jelent pontosan ez a fogalom, hogy miként keverednek a politikai és a gazdasági érdekek az állami hirdetések elosztásában, és miért lesz mindettől rosszabb a tájékoztatás minősége.)

A közmédia nálunk soha sem volt a minőségi, független, pártatlan sajtó példája. Jobb korszakok kétségkívül voltak, egyes szerkesztőségek esetenként valóban kiemelkedő teljesítményt produkáltak, csakúgy, mint egyes szerkesztők, vagy újságírók. Ezek a példák azonban inkább a rendszer ellenében, mint a rendszernek köszönhetően jöhettek létre. Gyakran éppen az ő példájuk, személyes sorsuk, esetleges marginalizálódásuk, vagy kirúgásuk is azt bizonyította, hogy a politika képtelen volt (vagy soha nem akart) olyan szabályozási, financiális és kulturális környezetet biztosítani, amelyben a közszolgálati média rendszerszerűen és tartósan képes lett volna ellátni a feladatát.

2010 előtt a helyzet nem volt kifejezetten jó. Azóta még rosszabb lett.

A 2010-es médiatörvényekkel bevezetett szabályozás szentesítette és kodifikálta a helyzetet: kis túlzással törvényileg mondatott ki, hogy a közszolgálati média a hatalom, a hatalmon lévő párt szogálója. Ezt az elvet szolgálta a finanszírozási rendszer átalakítása, a vezetői kinevezésekre vonatkozó szabályok, ezt erősítette az MTVA, mint központosított hírgyár létrehozása, továbbá az is, hogy tisztázatlanul hagyták, vagy szándékosan elmosták a felelősségi viszonyokat az elvileg megrendelőként működő és kiüresedett egykori közszolgálati intézmények, valamint az MTVA között. Utóbbit pedig – vele a közszolgálati tartalomgyártást – lényegében kivették bármiféle társadalmi kontroll hatálya alól. A közszolgálatot 2010 óta nyílt szabályozási, jogszabályi és hatósági eszközökkel a politika, a hatalom tartja szervezett kontroll alatt. Ha pedig valaki mégsem értett volna a szép szóból, a biztonság kedvéért olyan vezetőket tettek a szervezetek kulcspozícióiba, akik már régen magukévá tették ezt az elvet: újságíróként is a politikát szolgálták, és ezt nyíltan ki is mondták. A legszebben ezt az MTI azóta már távozott vezetője öntötte szavakba, szerinte a közszolgálati médiának “lojálisnak kell lennie a kormányhoz és tisztességesnek az ellenzékhez.”

Ma kivétel nélkül olyan vezetői vannak a közszolgálati médiának, akik a lojalitást csak a kormány és az ellenzék viszonyrendszerében tudják értelmezni. Fel sem merül bennük a közönség, az adófizetők iránti lojalitás – nekik nem osztottak lapot, sőt még az sem tartozik rájuk (lásd Böröcz István és az Átlátszó pereskedése), hogy pontosan mire megy el a több százmilliárd forint. (Számításaink szerint az MTVA évente annyi támogatást kap, ami a teljes reklámpiac 22,5 százalékát teszi ki.)

A fizetésért azonban meg kell dolgozni mindenkinek a vezérigazgatóktól, a főszerkesztőkön át az egyszerű riporterekig. Tisztelet mindazoknak, akik még jelen körülmények között is igyekeznek tisztességesnek maradni, belső vitákon szóvá tenni a szakmaiatlanságot, vagy etikátlanságot, esetleg nyilvános kritika mellett távoznak, de a többség mégis elvégzi a feladatát. Olyan tartalmat produkálnak, amelyet elvár tőlük a hatalom, a közmédiát egyszerű propagada gépezetté silányítják, elfogadják a nyílt politikai bevatkozást, vagy öncenzúrával elébe is mennek annak.

Sorjáznak a nagy nyilvánosságot kapott esetek (öncenzúra a TASZ-vezetőjével folytatott interjú közben, Cohn-Bendit botrány, Lomnici-ügy, ellenzéki tüntetés tüntetők nélkül, Schmitt Pál interjú, Ángyán-ügy, Esterházy-ügy) , de ezeknél sokkal gyakoribbak az apróbb-nagyobb ferdítések, hírmanipulációk, politikai rendelésre készült, vagy politikai propagandaként funkcionáló riportok. Közös bennük, hogy egyikre sem született rendszerszintű válasz, a szervezeten belül semmiféle gondolkozás nincs arról, hogy hogyan jutottunk idáig, mit kellene tenni, hogy máshogy legyen.

Persze, kérdés, hogy akarják-e egyáltalán.