„A bíróság az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételére irányuló megkeresésben tájékoztatja a külföldi államot, hogy amennyiben harminc napon belül nem tud eleget tenni a megkeresésnek, akkor elrendeli az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételének az elektronikus adathoz való hozzáférés végleges megakadályozásával történő végrehajtását.”

Ez a mondat szerepel a múlt héten az igazságügyminiszter által benyújtott törvényjavaslatban. Az első olvasatra is fenyegető, bár kissé homályos rendelkezésből azonnal hír lett, és meg is kapta a jól megérdemelt lex Kuruc.info nevet. Ez a rendelkezés ugyanakkor inkább már csak hab a tortán. Az új, július 1-től hatályos Büntető törvénykönyv vezeti be az elektronikus adat végleges eltávolítása nevű szankciót, amiről korábban mások mellett mi is írtunk már. Mivel a mostani törvénymódosítással vált kerekké a történet, érdemes egészében is megnézni, miről van szó.

A júliusban hatályba lépő új Büntető törvénykönyv szerint véglegesen hozzáférhetetlenné kell tenni azt az elektronikus hírközlő hálózaton közzétett adatot, amelynek hozzáférhetővé tétele vagy közzététele bűncselekményt valósít meg, amelyet a bűncselekmény elkövetéséhez eszközül használtak, vagy amely bűncselekmény elkövetése útján jött létre. Ezt intézkedést a bíróság bármely bűncselekmény elkövetése esetén kiszabhatja.

A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló jogszabály rögzíti, hogy az intézkedés végrehajtására alapesetben a tárhelyszolgáltató köteles, vagyis az, aki a jogsértő, vagy jogsértéshez tárolt adatokat a saját szerverein tárolja. Ha a tárhelyszolgáltató, aki tehát maga nem követett el bűncselekményt, nem teljesíti az intézkedést, százezertől egymillió forintig terjedő bírsággal sújtható, és ez a bírság háromhavonta ismételhető. Ez nagyjából illeszkedik abba a logikába, amit a különböző internet-szolgáltatók felelősségét szabályozó európai elektronikus kereskedelmi irányelv is követ: a tárhelyszolgáltató fizikailag és jogilag is képes arra, hogy a nála tárolt jogsértő tartalmat eltávolítsa, feltéve, hogy arról tudomást szerez. A bírósági értesítés minden bizonnyal megfelel a tudomásszerzés feltételének.

Igen ám, de éppen az a gond az internettel, hogy nem ilyen egyszerű. Tárhelyet bérelni a világ bármely pontján lehet, és még az sem okoz nagy gondot, hogy titokban tartsuk a szerver fizikai helyét. Ezzel nyilván nagyobb számban élnek azok, akiknek van félnivalójuk, mert tudják, hogy az általuk közzétett tartalom jogsértő. Gyermekpornográfiát, bombareceptet vagy éppen rasszista tartalmakat tesz elérhetővé. De az is előfordul, hogy ilyen módon tesz közzé valaki politikailag érzékeny, a kritikát rosszul tűrő politikai képződményt rossz színben feltüntető véleményeket, információkat. Az anonimitás minden esetben súlyos kockázatokat rejt, de minden esetben egyúttal másképp el nem érhető lehetőségeket is jelent.

A magyar jogalkotó továbbgondolta a helyzetet, többek között azért, mert hosszú évek óta játszik frusztráló macska-egér játékot a kuruc.infoval. Az eddigi próbálkozások, köztük a teljes médiatörvénnyel, nem hozták meg a várt eredményt. A kuruc.info eddig is inkább jó alibi volt ahhoz, hogy a jogalkotó újabb és újabb ötletekkel egyre szűkebbre szorítsa az internetes közlések szabadságát.

Ennek a folyamatnak a következő állomása az új Büntető törvénykönyv és ahhoz kapcsolódó eljárási szabályozás, amely immár a teljes internetes adatforgalom szűrését és egyes adatok blokkolását helyezi kilátásba, a szabályozás látókörébe vonva a tisztán jeltovábbítási tevékenységet végző távközlési szolgáltatókat is. A szabályozás szerint abban az esetben, ha a tárhelyszolgáltató az első bírság kiszabása után sem törli az érintett tartalmat, akkor a bíróság „az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételének végrehajtását az elektronikus adathoz való hozzáférés végleges megakadályozásával rendeli el”. A hozzáférés megakadályozását az adattovábbítást biztosító hálózat üzemeltetőjével szemben rendeli el a bíróság, akivel szemben természetesen szintén kiszabható rendbírság, egymillió forintig terjedően. A blokkolás elrendelése más esetben, a bíróság saját döntése vagy az ügyész indítványa alapján is megtörténhet. Ilyen eset a gyermekpornográfiával kapcsolatos bűncselekmény esetén, ha a tárhelyszolgáltató nem törli az adatot; ebben az esetben nem kell megvárni az első bírságot.

Ilyen eset továbbá az, ha az érintett adathoz való hozzáférést már az eljárás közben, ideiglenes jelleggel megtiltotta a bíróság, és ennek indoka továbbra is fennáll. Az ideiglenes intézkedésként elrendelt blokkolás az egyik leginkább kifogásolható elem a szabályozásban. Erre szűk körben, gyermekpornográfia, állam elleni bűncselekmény vagy terrorcselekmény miatt folytatott eljárásban, az e bűncselekményekkel összefüggő adatokra vonatkozóan van lehetőség; ezekben az esetekben már az ítélet meghozatala előtt elrendelheti a bíróság az adatforgalom szűrését, adatok blokkolását. Más bűncselekmények esetén – kivéve a magánvádas bűncselekményeket, amilyen például a rágalmazás – ideiglenes intézkedésként a tárhelyszolgáltató kötelezhető az adat ideiglenes eltávolítására.

Mindez még mindig nem oldja meg a kuruc.info problémát. A kuruc.info-ról egy dolgot tudunk biztosan, mégpedig azt, hogy nem magyar szerveren tárolják. A most benyújtott módosítás valójában a külföldön tárolt adatok blokkolásának eljárási rendjét tisztázza. Már a büntetőeljárási törvény korábbi módosítása világossá tette, hogy a magyar bíróság elrendelheti a külföldi adatok kiszűrését az adatforgalomból, ha az érintett külföldi hatóság erre irányuló megkeresése (jogsegély) nem vezetett eredményre. A most benyújtott javaslat mindössze a jogsegély iránti kérelem tartalmát pontosítja, annak érdekében, hogy e kérelemben a külföldi hatóság számára egyértelművé váljon: mi nem viccelünk. Ez persze csak arra az esetre vonatkozik, ha tudjuk, hogy melyik ország hatóságait kell megkeresni az adat eltávolításával kapcsolatban. Ha nem tudjuk, hol a szerver, akkor nincs jogsegély, marad egyszerűen a blokkolás.

Mindebbe a jogalkotó bevonta a más területeken már kiválóan teljesítő NMHH-t: a szűrés és blokkolás végrehajtását az NMHH szervezi és ellenőrzi. Ennek érdekében az NMHH vezeti a hátborzongató nevű, központi elektronikus hozzáférhetetlenné tételi határozatok adatbázisát, és a blokkolandó tartalomról értesíti az összes hírközlési szolgáltatót.

Mindehhez érdemes hozzátenni, hogy a médiatörvény is tartalmaz egy hangulatában legalábbis hasonló rendelkezést: ha a Médiatanács az internetes sajtótermékkel szemben bírságot szab ki, vagy kötelezi meghatározott közlemény közzétételére, és ennek az internetes sajtótermék kiadója nem tesz eleget, a Médiatanács az internet-szolgáltatót kötelezi az internetes sajtótermék közvetítésének felfüggesztésére. A törvény ködös, nem tisztázza, milyen típusú internet-szolgáltatóra róható ki ez a kötelezettség, de a szövegből az következik, hogy akár a hozzáférés-szolgáltatóra is. Így nem csak büntetőeljárásban, bírósági döntés alapján, hanem hatósági eljárásban, a Médiatanács határozata alapján is sor kerülhet adatok szűrésére és blokkolására. A Médiatanács ráadásul nem egymillió, hanem mindjárt hárommillió forint bírságot is kiszabhat az internet-szolgáltatóra.

Hát így állunk. Nyilvánvaló, hogy a gyermekpornográfia vagy a terrorcselekmények ellen minden eszközzel fel kell lépni. De az is nyilvánvaló, hogy a jogalkotónak fogalma sincs, milyen szellemet engedett ki a palackból. Nem is az a fő probléma, bár önmagában is súlyosan sérti a véleményszabadságot, hogy lényegében bármely bűncselekmény esetén helye lehet blokkolásnak, sőt akár a médiatörvény máig nem tisztázott tartalmú rendelkezéseinek megszegése esetén is. A fő probléma az, hogy a szűrés és a blokkolás mindig csak a teljes adatforgalom szűrésével oldható meg. Ha egy adatot ki kell szűrni, ellenőrizni kell az összes többit is. Ezzel végleg megdől az a mítosz, hogy a jeltovábbítást végző hálózatüzemeltetők semleges szereplői a tartalom áramlásának, és ezzel végleg megdől a kontrollálhatatlan internet mítosza. Innentől csak bizalom és naivitás kérdése, hogy elhisszük-e, a mi adatainkra senki sem kíváncsi, és a blokkolásnak nincsenek rejtett áldozatai. Nem is beszélve arról, hogy ez egyáltalán nem vet véget a kuruc.info macska-egér játékának. Egy egész szolgáltatás nyilván nem lehet jogsértő – egy-egy konkrét közléssel kapcsolatban persze nem lesz nehéz büntetőeljárást indítani -, a honlap egy konkrét tartalmát viszont elég könnyű átpakolni, átfogalmazni. Ha ez nem elég, kódolni is lehet. Számomra egyértelmű, hogy túl nagy árat fizetünk a szinte semmiért. És persze miközben a jogalkotó ráereszti a világra a jogi atombombákat, mondván, hogy a gyűlöletbeszéd elleni harcban nincs kímélet, ugyanez a jogalkotó, nevezzük Fidesz-kétharmadnak, mindent megtesz annak érdekében, hogy a hétköznapi rasszizmus bevett kulturális gyakorlattá váljon.

“Megemlíteném a sajtót is. Nekem úgy tűnik, mintha törött patkó lenne a kezükben, vagy egy olyan mágnes, aminek csak negatív pólusa van. (…) Erős a hajlam a dramatizálásra, a tragédiák, a szerencsétlenségek bemutatására. Vannak ostobaságok és ízléstelenségek is. Ilyesmire is gondolni kell, ha a szocialista nevelésről, a közvélemény befolyásolásáról beszélünk. Az ötéves tervnek olyan propagandát kell csinálni, amit egy országépítő terv megérdemel”. Ezeket a szavakat az ország akkori első embere mondta a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága előtt 1985-ben, határozottabb fellépést sürgetve a sajtóban megmutatkozó negatív tendenciák ellen. (Magyar Országos Levéltár 288. f. 5/951. ő. e.).

Az ország jelenlegi első embere, Orbán Viktor és államtitkára Győri Tibor 1985-ben éppen jogot hallgatott az ELTE-én, majd pár évvel később tevőleges részt vállalt a kommunista diktatúra békés lebontásában, abban, hogy Magyarországon végre sajtó- és szólásszabadság legyen, hogy soha ne sajátíthassa ki senki a nyilvánosságot, hogy az újságírók szabadon leírhassák, amit megtudtak, amit gondolnak, hogy ne érje soha többé fenyegetés őket és ne egy politikus agyament országépítő terveihez kelljen méricskélni úton-útfélen magukat. Az lesz belőled, ami ellen legjobban kapálózol – szól Murphy egyik törvénye, és tényleg.

Orbán Viktor azóta ráadásul tisztázta, hogy nem a diktatúra, hanem csak annak vezetői ellen “kapálózott”, és ez mindjárt jobban érthetővé teszi, mindazt, ami 2010 óta – többek között – a médiapolitika terén történik. Így azt is, hogy miért éppen most állt elő a kormány azzal a tervvel, hogy több ügyvédi irodával is szerződést kötnének valamint egy interminiszteriális galaktikus akciócsoportot is felállítanának a magyar sajtóban megnyilvánuló negatív tendenciák megfékezésére. Feltételezezések szerint Győri Tibor hites felesége, a sajtóperekben jártas bíró, dr. Győri Amália iránymutatása alapján sajtóhelyreigazítási perek és egyéb jogi eszközök segítségével (gondolom itt polgári és büntetőjogi eszközökre kell gondolni a rágalmazástól a becsületsértésig) szeretnék elérni, hogy a magyar mágnesnek csak pozitív pólusa legyen.

Az országépítő terv ugyanis éppen úgy szarban van, mint 1985-ben.

Nem volt elég az, hogy 2010-ben egy olyan médiatörvényt fogadtak el, aminek azeri barátaink is a csudájára járnak, és Bakuban is most merték meglépni azt, ami nálunk már évek óta a rögvalóság része. Nem volt elég az, hogy Kövér Lászlótól Papcsák Ferencig fideszes politikusok sora alkalmazta rendszeresen a verbális agressziót a nem a kormány vagy a kormánypárt szája íze szerint működő újságírók és sajtótermékek ellen. Nem volt elég az, hogy 1985-öt megszégyenítő módon tették propagandagépezetté az állami tévét és rádiót. Nem volt elég az, hogy különböző piaci és oligarchikus megoldásokkal részben elősegítették, részben nem tettek semmit az ellen, hogy a legnézettebb kereskedelmi televíziók híradóiból lényegében eltűnjenek a közéleti információk. A magyar sajtó részben még mindig szabad!

És a valóság is ellenáll, az országépítő terv hiányosságai így vagy úgy rendre kitudódnak, nem is beszélve a lézerblokkolókról.

A “nyikhaj, senkiházi, tollforgató terroristák” képesek voltak megbuktatni a köztársasági elnököt. Rendre visszaélésszerű adatigénylésekkel bénítják meg a rendszert és egyéb módon abuzálják a jogrendszer különböző, a nagyközönség elől elzárt részeit, a bíróságok pedig – hiába a kényszernyugdíjazás – cinkostársak ebben. A trafikmutyi esetében is hiábavaló volt minden erőfeszítés, egy olyan narratíva győzedelmeskedett, amit a független, internetes újságok szerkesztőségeiben valamint a közösségi médiában írtak. A lakájmédia izzadságos erőfeszítései is körülbelül akkora hatást értek el, mint a Népszabadság publicisztikája 1985-ben.

Helyzet van tehát, éppen úgy, mint 1985-ben, valamit tenni kell.

A perek sorozatának célja nyilvánvaló. Egyrészt a cselekvés illúzióját kínálja fel a kétségbeesésben, ráadásul néhány Fidesz-közeli ügyvédi iroda és vele a klientúra pár százmillió forinttal is vastagabb lesz. Másrészt – és ez a fontosabb – erőforrást, időt és pénzt vesz el azoktól a szerkesztőségektől, újságíróktól és jogászaiktól, akiknek a kormány tevékenységéről kellene tudósítani, vagy az emberek elől eltitkolni kívánt adatok miatt kellene pereskedni. Harmadrészt megfélemlítésnek is kiváló: első alkalommal majd megy a bátor és hangos pereskedés, második alkalommal már csak a pereskedés, harmadjára pedig majd’ meggondolják kétszer is, mielőtt bármit leírnak. (Ha nem, majd szól nekik a jogász.) Ki szeret rabosításra, bíróságra járni, pereskedni?

A jó hír, vagy a rossz (attól függően kinek, milyen lassan múlt az idő 1990-ig), hogy a naptárak immár hivatalosan is 1985-re fordultak. Kádár János abban az évben indította el egyben politikai örökségének is szánt országépítő tervét, amihez méltó propagandaakciót sürgetett a PB ülésen. Mindkettő váratlan sikert eredményezett.

Milyen összefüggés van a nyilvánosság állapota és a demokrácia minősége között?

A nyilvánosság és a média szabályozási és szakpolitikai kereteinek újragondolását nem csak az teszi elkerülhetetlenné, hogy a 2010-ben elfogadott médiatörvények és a jelenlegi kormányzat médiapolitikája – adott esetben a korábbi időszakokban kialakult problémákra építve, azokat felerősítve – a médiarendszer szerkezetének egyoldalú politikai érdekek mentén történő átalakításával, illetve a médiarendszer minden szereplőjét fenyegető kiszámíthatatlan, az önkényes beavatkozásoknak teret adó jogi keretekkel a nyilvánosság súlyos torzulásait okozza. Újragondolásra van szükség azért is, mert úgy tűnik, a társadalmi nyilvánosság ma Magyarországon csak korlátozottan képes betölteni a demokrácia működtetésével kapcsolatos szerepét. A polgárok jelentős része nem jut hozzá azokhoz az információkhoz és háttérismeretekhez, amelyek a kormányzat tevékenységének értékeléséhez szükségesek, és a nyilvánosságban alig történik kísérlet arra, hogy az ütköző álláspontok egymás mellett álló kinyilatkoztatások helyett érdemi, konszenzuskereső párbeszéddé alakuljanak.

Bár a nyilvánossággal kapcsolatos problémáink jelen pillanatban sajátosak, azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a médiarendszerek világszerte átalakulnak, az átalakuló, egyre nagyobb mértékben digitális és online médiával kapcsolatos kérdésekre az aktuális helyzettől Magyarországon is választ kell találni. A médiáról való gondolkodást az elmúlt időszakban teljesen kitöltötte a hazai helyzet értékelése. A jövőbeli szabályozási és szakpolitikai keretek tervezéskor ennél biztosan messzebbre kell tekinteni.

A médiaszabályozás és a médiapolitika kiindulópontja csakis a média szabadsága lehet. Az indokolatlan mértékű és kiszámíthatatlan szabályozás szükségszerűen az újságírók és a szerkesztőségek, illetve a nyilvános fórumokon megszólaló minden felhasználó véleménynyilvánítási lehetőségeinek és hajlandóságának jelentős csorbulásához vezet, és ezzel egyúttal akadályozza a közönség teljes körű tájékozódását. A média szabadságának alapvető része a médiarendszer szereplőinek esélyegyenlősége, mind a piacra lépés és a piaci mozgástér kialakítása, mind a szankcióalkalmazás során. Csak így alakulhat ki az a sokszínű médiakínálat, amely a polgárok számára biztosítja a közügyekben való eligazodást és részvételt.

A média demokratikus funkcióit legutóbb a Freiberga-jelentés foglalta össze: “A demokratikus jogállam fundamentuma a polgárok egyenlő joga arra, hogy közvetlen, és közvetett formában részt vegyenek a közös akaratképzés folyamataiban. Így különösen a szabad választásokon, a tisztségviselők megválasztásán és elszámoltatásán keresztül lehetőségük legyen a részvételre. Ami azonban csak akkor teljesül, ha az információhoz való hozzáférés szabad, és ezáltal megfelelően biztosított a véleményalkotás lehetősége. A demokrácia alapja a plurális, jól informált nyilvánosság és a média tágabb értelemben ennek a nyilvánosságnak az alakítója, szerkesztője, és e szerepből fakadóan jelentős hatalmat képvisel a társadalomban.”

A média szabadsága természetesen nem csak a közügyeket érintő közlések szabadságát biztosítja, a közügyekben való eligazodásnak és részvételnek pedig nem a tömegkommunikáció az egyetlen fóruma. A magyar társadalom problémáinak jelentős része ugyanakkor a párbeszéd-képtelenségre – a közös ügyek nem kizárólag érzelmi alapú megvitatásának, a konszenzusra törekvésnek a hiányára – vezethető vissza. Ennek megoldásában a média képes segítséget nyújtani. A szabályozási és médiapolitikai kereteket úgy kell kialakítani, hogy ne akadályozzák, illetve lehetőség szerint ösztönözzék a média e tevékenységét.

Van-e ma társadalmi szerepe a médiának, és ha igen, az hogyan határozható meg?

Álláspontunk szerint a média jelenleg csak korlátozottan képes arra, hogy a társadalmi párbeszéd színteréül szolgáló nyilvánosságot teremtsen. Társadalmi párbeszéd, a közügyek megvitatását biztosító társadalmi nyilvánosság nélkül nincs demokrácia. E nyilvánosság elengedhetetlen feltétele annak, hogy a közügyekről tényeken alapuló, érvelő, nyitott, a különböző álláspontokat közelíteni, vagy legalább a felek számára kölcsönösen érthetővé tenni képes vita alakuljon ki.

Milyen médiapolitikai lépések korlátozzák a média társadalmi funkciójának érvényesülését?

A nyilvánosság torzulásait megalapozó médiapolitikai lépések közül a következőket emeljük ki:
● a véleménynyilvánítás határainak folyamatos szűkítése, a beavatkozási küszöb bizonytalanná tétele, ami a nyilvános közlésekkel kapcsolatban túlzott óvatossághoz, releváns vélemények eltűnéséhez vezet;
● a közszolgálati média működésének és felelősségi viszonyainak átláthatatlanná tétele és a működés érdemi ellenőrzésének kiiktatása, ami a közszolgálati feladatok ellátását teljesen ellehetetlenítette;
● a hírügynökségi tevékenység átalakítása, a közszolgálati hírszolgáltatás centralizációja, ami közvetve a médiarendszer egészében veszélyezteti a tájékoztatás sokszínűségét;
● elfogult, önkényes és átláthatatlan frekvenciapályáztatás, ami a rádiós piacon a tulajdonviszonyok jelentős átalakításához, a politikai és a gazdasági érdekek minden korábbinál szorosabb összefonódásához vezetett;
● a médiapiaci szereplők gazdasági mozgásterének átláthatatlan alakítása (nem nyilvános díjcsökkentés, a médiakoncentrációs szabályok önkényes alkalmazása), ami közvetve jelentősen hozzájárult a közéleti tartalmak arányának és minőségének drámai csökkenéséhez a kereskedelmi televíziók híradóiban
● az egyébként is válságban lévő hirdetési piac manipulálása, ami jelentősen növeli a médiapiaci szereplők politikai függését;
● a médiaoktatás helyzetének jelentős gyengítése, ami hosszú távon akadályozza a kritikus közönség létrejöttét.

A jelenlegi médiakínálat, figyelembe véve a tényleges fogyasztói szokásokat, mennyiben felel meg a média társadalmi szerepével kapcsolatos elvárásoknak?

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a médiakínálat sokszínűsége a tájékozottságnak és az azt feltételező társadalmi párbeszédnek csak az alapfeltétele, de nem az egyedüli biztosítéka. A kutatások azt mutatják, hogy jelenleg a közönség jelentős része a legnagyobb elérésű tartalomszolgáltatásokon kívül más hírforrásokat nem vesz igénybe – a tájékozódás érdekében további erőfeszítéseket nem tesz –, addig e hírforrások sem átfogó tájékoztatást nem biztosítanak, sem a társadalmi párbeszédet nem ösztönzik. A széles körben elérhető közéleti tartalmak mennyisége és minősége tehát nincs összhangban a közönség által a közéleti tájékozódás érdekében tett erőfeszítésekkel. Az egyébként – hírtematikájú médiaszolgáltatásokban, nyomtatott és online sajtótermékekben – elérhető sokszínű információk megismeréséért, összegyűjtéséért és összevetéséért a közönség kisebb része tesz erőfeszítéseket, így önmagában a széles kínálat nem elegendő a társadalmi párbeszéd megvalósuláshoz.

A közönség tájékozódással kapcsolatos attitűdjének alakításában a médiapolitika eszközei korlátozottak. A tudatos, értő médiahasználat előmozdítása ugyanakkor éppen ebben az irányban jelent előrelépést.

A média társadalmi szerepének érvényesítése milyen mértékű állami beavatkozást indokol?

Félrevezetőnek érezzük azt a vitát, amely a média, illetve a nyilvános közlések egyéni vagy társadalmi jelentőségének kiemeléséről, és ehhez kapcsolódóan az állami beavatkozás terjedelméről szól. A jelenlegi médiaszabályozás alapvetően a tájékozódáshoz való jog szélesítésére, a demokratikus közvélemény megvalósítására hivatkozva vont a szabályozás körébe a korábbinál több tevékenységet és szolgáltatást. A közlés egyéni szabadsága és a közönség tájékoztatáshoz, tájékozottsághoz való joga közötti ellentét ugyanakkor legfeljebb annak a médiarendszernek a sajátossága, amelynek működését az erőforrások szűkössége határozza meg. A hozzáférési lehetőségek jelentős bővülése akkor is a tájékozódási lehetőségek szükségszerű bővülését és ezzel a szabályozási mozgástér szűkülését hozza, ha figyelembe vesszük a továbbra is fennálló vagy újonnan felmerülő gazdasági és műszaki hozzáférési akadályokat. Álláspontunk szerint ezért a sokszínű és kiegyensúlyozott tájékoztatásnak is a legfőbb garanciája a közlés és a média szabadságának legszélesebb biztosítása, a médiarendszert alakító állami beavatkozás jelentős szűkítése.

Mi a szerepe a kereskedelmi médiaszolgáltatásnak a társadalmi párbeszéd alakításában?

A társadalmi párbeszéd megvalósításában az egyes médiumok szerepe természetesen eltérő.
Egyértelműen nem jelenthető ki, hogy az országos kereskedelmi televíziók kizárólag jogi kötelezettségüknek eleget téve vesznek részt a közéleti tájékoztatásban. Újonnan indult csatornáik ugyanis jogi kötelezettség nélkül is sugároznak hírműsorokat, a közéleti tartalmak viszonylag magas arányával. Ugyanakkor a kereskedelmi televíziók deklaráltan infotainment jellegű hírműsoraitól hosszú távon sem várható el, hogy meghatározó szerepet vállaljanak a nyilvánosság működtetésében. E szolgáltatásokra a közönség is elsősorban a szórakoztatás eszközeiként tekint. Gazdasági súlyuk, közönségrészesedésük így is a médiarendszer megkerülhetetlen szereplőivé teszi őket.

Abban a helyzetben, amikor a közönség közel 70%-a számára a kereskedelmi televíziók jelentik a legfőbb tájékozódási forrást, e médiaszolgáltatók nem tehetik meg, hogy nem néznek szembe társadalmi felelősségükkel. Álláspontunk szerint ugyanakkor kizárólag egy versenyképes szabályozási környezet teremthet egyensúlyt a piaci érdekek és a médiavállalkozások társadalmi felelősségvállása között. A vállalkozások működését korlátozó újabb előírások helyett az állami torzításoktól mentes hirdetési piac, a politikai és a gazdasági érdekek szétválasztása biztosíthat a társadalmi felelősség, a tájékozottság illúzióját keltő műsorszámok helyett a közügyekben való eligazodást előmozdító tájékoztató funkció felvállalásához szükséges feltételeket.

Az elmúlt néhány évben a hazai rádiós piac lényeges átalakulásának, átalakításnak lehettünk tanúi. A folyamat eredményeként megszűnt a verseny az országos rádiós piacon a Neo FM fizetésképtelenné válása, valamint a korábban versenytársnak tekinthető zenei rádió hálózatok háttérbe szorulása, megszűnése miatt. A korábban használt országos frekvencia további sorsáról, újrahasznosításáról azóta sincs hír. A Class FM piaci monopóliuma nem pusztán a piacszerkezetben megjelenő gazdasági veszély miatt jelent kockázatot. Ez kihat a tájékoztatás sokszínűségére, színvonalára is: az NMHH 2013 elején nyilvánosságra hozott felmérése szerint a Class FM – más módon híreket alig fogyasztó közönséget is elérő – hírműsoraiban a kormányoldal jelenléte 94%-os volt. Ugyancsak jelentős változás a budapesti rádiós piac átstrukturálása, amely a közösségi rádiózás fogalmának kifordításával együtt nem segíti a plurális tájékozódást, a társadalmi párbeszéd színhelyéül szolgáló nyilvánosság megteremtését. A rádiós piacra való belépéssel kapcsolatban továbbra is kiemelt jelentősége van az államnak. Olyan szabályozásra van szükség, amely mind a piacra való belépés, mind a piacon való működés során biztosítani tudja a plurális rádiós kínálatot.

Mi a szerepe a közszolgálati médiaszolgáltatásnak a társadalmi párbeszéd alakításában?

A társadalmi párbeszéd, a társadalmi nyilvánosság elsődleges fórumává a közszolgálati médiának kell válnia. Bármennyire gazdag a rendelkezésre álló hírforrások választéka, bármennyire interaktívvá váltak a nyilvánosság digitális terei, a közügyek megvitatásának mindenki számára hozzáférhető új fórumai egyelőre a digitális médiarendszerben is legfeljebb részlegesen alakultak ki. Annak ellenére, hogy a közszolgálati médiával kapcsolatos hazai tapasztalatok nem adnak okot a közszolgálatisággal kapcsolatos túlzott bizakodásra, meggyőződésünk, hogy a nyilvánosság jelenlegi állapotában szükség van egy jól működő, a digitális tartalomszolgáltatási lehetőségeket hatékonyan kihasználó, tisztességes, a társadalmi párbeszéd iránt elkötelezett közszolgálati tartalomszolgáltatási rendszerre.

Mennyiben járulnak hozzá az online szolgáltatások a társadalmi párbeszéd kialakulásához?

A társadalmi párbeszéd egyre fontosabb terei a különböző típusú online tartalomszolgáltatások. Az online tartalmak elérésének lehetőségei az elmúlt években jelentősen szélesedtek. E szolgáltatások álláspontunk szerint tartalmi oldalról nem igényelnek sajátos, az általános jogi kereteken túlmutató szabályozási beavatkozást. A szabályozás kialakítása során ugyanakkor figyelembe kell venni az online tartalomszolgáltatásban is vannak olyan szűk keresztmetszetek, amelyek az állami szervek és a piaci szereplők számára egyaránt az információáramlásba való egyoldalú beavatkozást – az adatcsomagok szűrését és blokkolását, az egyes adatcsomagok eltérő feltételekkel való továbbítását – tesznek lehetővé.

A médiaszabályozáson túl a társadalmi párbeszédet ösztönző szabályozási környezet kialakításához milyen egyéb jogi eszközök, intézmények átgondolására van szükség?

A nyilvános kommunikáció szabályozásában a médiatörvényeken túl tágabb jogi eszközrendszer is érintett. Ennek egy része a szólást korlátozó, más része az információhoz való hozzáférést és az információ terjesztését segítő eszköz. A médiaszabályozás új alapokra helyezése során nem kerülhető meg ennek a tágabb eszközrendszernek a vizsgálata sem. Ennek részeként például szükség van a személyiségvédelem polgári jogi eszközrendszerének és alakuló jogalkalmazási gyakorlatának értékelésére, a személyiségi jogvédelem dekriminalizálására, a gyűlöletkeltő közlések korlátozásának eszközei, az információszabadságot érintő szabályozás, a szerzői és szomszédos jogi intézményrendszer, a kommentekkel kapcsolatos szabályozás és gyakorlat.

]]> http://mertek.hvg.hu/2013/05/07/mit-varunk-a-mediaszabalyozastol/feed/ 0 http://mertek.hvg.hu/2013/05/03/nyugaton-a-helyzet-keletiesedik/ http://mertek.hvg.hu/2013/05/03/nyugaton-a-helyzet-keletiesedik/#comments Fri, 03 May 2013 08:49:32 +0000 Mong Attila http://mertek.hvg.hu/?p=90393 Több mint egy évtizede nem volt ennyire rossz a sajtószabadság helyzete a világban. Számunkra a leginkább aggasztó az, hogy a nyugati világban is romlanak az állapotok. Mong Attila írása a sajtószabadság világnapján.

Szomorú helyzetet tükröz a Freedom House nemzetközi szabadságjogi szervezet éves jelentése a sajtószabadság állapotáról. (Magyar nyelvű összefoglaló az atlatszo.hu oldalán, angolul a jelentés itt olvasható.) Több, mint egy évtizede nem fordult elő az, amit az idei indexük elkészítése során mértek: a világ népességének alig 14 százaléka él olyan országban, amelyet a teljesen szabad kategóriába soroltak, miközben 43 százalék a részben szabad, ugyanennyi pedig a nem szabad sajtó viszonyai között. A romlás része Magyarország is, amely a rendszerváltás óta egy 1990-es évek beli megingás után folyamatosan a legjobb besorolást kapta, de immár második éve a félbóvli csoportban tanyázik. A legfrissebb jelentés szerint éppen a 47. helyen, Szerbiával és Montenegróval közösen.

Tavaly a Mérték-blogon hívtuk fel a figyelmet arra, hogy lehet a lista felett berzenkedni, igazságtalannak tartani, kifogásokat keresni rajta, és persze rengeteg igazság van mindabban, ami ilyenkor elhangzik. Egy ilyen lista természetes módon nem atomfizika hanem a jelentést készítő, bármilyen széles merítésből toborzott szakemberek magánvéleményeinek, percepcióinak az összegzése. Ellenben, mivel hosszú ideje készül, nagyjából azonos metodológia szerint, kifejezetten jól mutatja a regionális és a világtrendeket, jól jelzi az egyes országok, országcsoportok közötti különbségeket. Éppen ezért egyet nem lehet, vagy legalábbis nem tanácsos: nem elgondolkozni az eredményeken. Magyarország szempontjából tehát már második éve azt üzeni ez a lista újságíróknak, médiapolitikai döntéshozóknak, a nagyközönségnek, jobb és baloldalon, illetve természetesen középen, hogy érdemes lenne leülni és egy pillanatra elmerengeni azon, hogy miért tartunk ott, ahol, illetve mit is akarunk pontosan. Szabadságot és szerelmet, vagy csak az egyiket?

Az idei összegzés súlyos üzeneteket és ugyanígy elgondolkozásra érdemes információkat tartalmaz a nyugati világ, ott is elsősorban az Európai Unió számára, hiszen újabb országok “estek el”, miközben az EU, amely szeret magára elsősorban nem mint gazdasági, hanem mint politikai és értékközösségre gondolni, lényegében tehetetlenül szemlélte az eseményeket Magyarországtól Bulgárián át Görögországig. A legnagyobb bukta kétségkívül ez utóbbi, hiszen a görög besorolás egyik évről a másikra zuhant a szabad kategória aljáról a részben szabad csoport közepére, a 85. helyre, ezzel felzárkózva a hasonlóan immár évek óta a részben szabad minősítésben részesített, most 69. helyezett Olaszországgal. A balkáni állam sajtója tankönyvi példája annak, hogy mi történhet egy súlyos gazdasági és politikai válság közepette, egy olyan iparági helyzetben, amikor a sajtó a világon mindenütt a hagyományos üzleti modelljének válságával is küzd. Az újságírókat egyre ellenségesebb jogi, szabályozásbeli és társadalmi légkör veszi körül, a politikai nyomást gazdasági egészíti ki, esetenként fizikai fenyegetések is érik őket, közben romlanak az üzleti eredmények, a média kínálata következésképpen egyre szegényesebb lesz, és természetesen egyre kevésbé lesz képes ellátni a politikai és gazdasági elitet ellenőrző funkcióit is. Ördögi kör.

Az EU a Görögországhoz vagy Olaszországhoz hasonló régi uniós tagállamokban ugyanúgy csak kullogott az események után, és eszköztelenül volt kénytelen végigasszisztálni a romló helyzetet, mint a balkáni új uniós tagállamok mindegyikében. Romániában és Bulgáriában ráadásul még az oligarchásodás és a szervezett bűnözés is szerepet játszott, mindabban, ami történt. Azt pedig, hogy Brüsszel mire volt képes, jobban mondva mire nem volt képes a magyar eseményekkel kapcsolatban pontosan tudjuk. Az egyedüli pozitívum az EU-n belül a balti államok szereplése, amelyek stabilan tartják a szabad besorolást, és apránként még javítanak is a helyzetükön.

Érdemes megjegyezni persze, hogy – mint legutóbb éppen a Freiberga-jelentés megmutatta – az Európai Unióban azért folyik gondolkozás arról, hogy milyen lehetőségek vannak a mostani uniós jogi helyzetben és milyen átalakításokat kellene tenni azért, hogy Brüsszel több eszközhöz jusson ebben a fontos témában. A fő konklúzió azonban a mostani Freedom House jelentésből is az, amit eddig is tudtunk: az elveszőben lévő szabadságjogaink visszaszerzéséért nem Brüsszelen keresztül vezet az út. Ha szükségünk van rájuk, akkor itthon kell megvívni a csatákat.

]]> http://mertek.hvg.hu/2013/05/03/nyugaton-a-helyzet-keletiesedik/feed/ 0 http://mertek.hvg.hu/2013/04/30/kistafirozott-sajtoszabadsag/ http://mertek.hvg.hu/2013/04/30/kistafirozott-sajtoszabadsag/#comments Tue, 30 Apr 2013 13:20:38 +0000 Urbán Ágnes http://mertek.hvg.hu/?p=90372 A BCE Korrupciókutató-Központ elemzést jelentetett meg a 2003 és 2012 közötti időszak állami médiaköltéséről a nyomtatott médiában. Az adatokból kiderül, hogy a 2010-es választások után valóban a jobboldali sajtó vált az állami hirdetések kedvezményezettjévé, de ezt megelőzően is a kormánybarát sajtó felé lejtett a pálya. Urbán Ágnes összefoglalója.

A médiában kétségkívül jelenlévő politikai befolyásról kevés tudományos igényű kutatás készül, hiszen maga a jelenség nem transzparens, gyakorlatilag mutyik sorozatáról van szó. A Mérték Médiaelemző Műhely korábban újságírókat kérdezett az öncenzúráról, és abból egyértelműen kiderült, hogy a politikai/gazdasági nyomásgyakorlás erőteljesen jelen van a magyar médiában. Ezt követően vállalatvezetőkkel készítettünk mélyinterjúkat arról, hogy ők miként élik meg ugyanezt: az derült ki, hogy a cégekhez jellemzően nem közvetlenül jönnek a politikusi megkeresések, hanem inkább a hirdetési költéseken keresztül, tehát mintegy gazdasági köntösbe csomagolva jelentkezik a politikai nyomásgyakorlás. Készült kvantitatív elemzés is, a sajtószabadság helyzetéről készített kérdőíves felmérésünk azt igazolja, hogy a médiamenedzserek körében egyáltalán nem ismeretlen jelenség a kívülről érkező nyomásgyakorlás.

A kérdést nemcsak mi kutattuk, a sajtóban is jelentek meg olyan cikkek, amelyek az állami hirdetések piacát vizsgálták. A Kreatív mélyrehatóan vizsgálta a rádiós piacon és a közterületi reklámpiacon zajló változásokat, míg az atlatszo.hu az egyes médiumoktól próbált információt gyűjteni az állami bevételekről. A Budapesti Corvinus Egyetem Társadalomtudományi Karán működő Korrupciókutató-központ is foglalkozott a kérdéssel. Elemzésükben a kormányzati intézmények és az állami cégek médiaköltéseit vizsgálták 2003 és 2012 között, a Kantar Média listaáras adatait használva, a Kreatív Online együttműködésével.

A kutatásban összesen 110 állami szereplő és 324 lap szerepel, a vizsgált időszakban listaáron 47,4 milliárd forint volt a nyomtatott sajtóban a reklámköltés. Ezen belül a napilapokban megjelent hirdetések becsült ára 34,1 milliárd forint, a heti- és havilapokban 13,3 milliárd forint. A csúcsév 2008 volt, 5,7 milliárd forinttal, utána visszaesés kezdődött, de ez egyáltalán nem meglepő, hiszen 2008 őszétől már Magyarországon is erősen éreztette hatását a válság. Érdekes azonban, hogy 2011-ben a hirdetési piac egésze még csökkent, de az állami reklámköltés már növekedésnek indult. A legnagyobb szereplő a Szerencsejáték Zrt., amely a vizsgált időszakban a teljes állami reklámköltés 24,3 százalékáért felelt a nyomtatott sajtóban.

A kutatók megvizsgálták a nyomtatott lapokon belül a politikai lapokat, külön kiszámolva a jobboldali orientációjú (Heti Válasz, Magyar Fórum, Magyar Nemzet) és a baloldali orientációjú (168 óra, HVG, Magyar Narancs, Népszabadság, Népszava) lapok állami reklámbevételeit. (A Magyar Hírlap a tulajdonosváltás majd az azt követő szerkesztőségi átalakítás után 2006-ig a baloldali, utána a jobboldali orientációjú lapok között szerepel.)

1. ábra: A bal- és jobboldali orientációjú közéleti nyomtatott lapok állami reklámbevétele (m Ft), 2003-2012

Forrás: Kormányzati intézmények és állami cégek médiaköltései a nyomtatott sajtóban Magyarországon, 2003-2012. BCE KKK, 20. old.

Nagyon hasonló képet kapunk, ha nem a bal- és jobboldalinak tekintett lapok csoportját, hanem a két vezető napilapot vizsgáljuk. A Népszabadság egyértelműen a politikai baloldalhoz, míg a Magyar Nemzet a jobboldalhoz kötődik.

2. ábra: A Magyar Nemzet és a Népszabadság állami reklámbevétele (m Ft), 2003-2012

Forrás: Kormányzati intézmények és állami cégek médiaköltései a nyomtatott sajtóban Magyarországon, 2003-2012. BCE KKK, 21. old.

Az ábrákból két nagyon fontos következtetést levonhatunk. Egyrészt érthetővé válik a baloldali lapoknak az a panasza, hogy a 2010-es választások után az állami hirdetők tendenciózusan a jobboldali lapok felé fordultak. Valóban szembetűnő a változás. Ugyanakkor persze ne felejtsük el, hogy kereskedelmi médiavállalatokról beszélünk, tehát a bevételeiket elsősorban a kereskedelmi hirdetésekből és a lapterjesztési bevételekből kellene szerezniük. Másrészt, és ez sokkal érdekesebb, jól láthatóan a 2010-es választások előtt is hasonló volt a kép, csak éppen akkor a baloldali lapok felé lejtett a pálya – megfelelően az akkori politikai erőviszonyoknak. Azt láthatjuk tehát a BCE Korrupciókutató-Központ adataiból, amit mi, a Mérték Médiaelemző Műhelyben eddig is mondtunk: az állami hirdetések politikai leosztása tényszerűen igaz, de ez a jelenség nem a jelenlegi kormány hivatalba lépésével kezdődött, hanem korábban is így volt.

A teljes igazsághoz tartozik, hogy az időszak elején a baloldali előny mellett is jutott állami stafírung a jobboldali lapoknak: mintha a sokat emlegetett 70-30-as arányt látnánk megelevenedni az ábrákon. (Mint ismeretes, egy 2004-ben megjelent könyvben szerepelt az a politikusokkal folytatott háttérbeszélgetéseken alapuló állítás, hogy a két nagy párt hallgatólagos egyezség alapján osztja fel a korrupciós pénzeket és a megegyezés alapján a nagyobbik szelet a kormányon lévő politikai erőnek jár, a kisebbik pedig az ellenzékben lévőnek.) Ami az állami médiaköltést illeti, ez a 2011-es évben ez már nem így volt, a jobboldali lapok helyzetbe hozása mellett a baloldali lapokból történő szinte teljes pénzkivonás jellemző. Mint egy korábbi elemzésünkben rámutattunk, ez különösen azért volt drámai hatású a baloldali lapok számára, mert mindeközben a teljes hirdetési piac is zsugorodik, tehát a kieső kereskedelmi bevételeket nemhogy nem tudják állami bevételekkel pótolni (ahogy ez a jobboldali lapoknál történik), de kettős veszteséget szenvednek el. A kereskedelmi és állami hirdetések együttes csökkenése gyakorlatilag az ellehetetlenülés szélére sodorja ezeket a lapokat.

Érdekes kérdés, hogy hosszabb távon milyen vitákat indítanak el a fenti és az ehhez hasonló adatok. Nem lenne meglepő, ha újra felvetődne egy állami sajtóalap felállításának ötlete, ami ugyan nem csökkentené az állam szerepét a lapkiadásban, de legalább transzparenssé tenné azt. Az is lehet, hogy állami reklámköltés piactorzító hatásáról születik előbb-utóbb módszertani kutatás vagy elindul a közös gondolkodás arról, hogy az állam milyen szabályozási eszközökkel akadályozhatná meg saját intézményeinek politikai alapú reklámköltését.

Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy lassan ideje lesz felismerni: a független sajtót nem finanszírozza senki rajtunk, médiafogyasztókon kívül, nincs ingyen ebéd és nincs ingyenes vagy olcsó tartalom. Pontosabban szólva van, csak ennek számláját valaki kifizeti helyettünk, és bizony ezt nem altruizmusból teszi, hanem azért, mert jól meghatározott politikai vagy gazdasági céljai vannak. Nem lesz független és magas színvonalú sajtó addig, amíg nem alakul ki az a kritikus tömeg, amely erre igényt tart rá és felismeri, hogy az igény megfogalmazása mellett ez anyagi áldozatot is követel.

A BCE Korrupciókutató-központ elemzése itt letölthető.

Találós kérdés következik a Mérték blogon. Vajon mi van a menetrendek.hu és a humormaffia.hu között az interneten? Nem fogják kitalálni: e két nagy látogatottságú weboldal között a Webaudit rangsorában (április 21-i adat) a Magyar Közmédia csoport internetes oldalainak nézettsége szerepel, nagyjából napi 130-150 ezer látogatóval. A hasonló profilú oldalak közül kicsit megelőzi ugyan az atv.hu-t, de messze lemarad a nagy versenytársaktól, a napi mintegy egymillió látogatót vonzó origo.hu-tól, az index.hu-tól, vagy a több százezres látogatottsággal büszkélkedő hvg.hu-tól.

Mindezt úgy, hogy a közmédiának tartalmat szolgáltató MTVA költségvetése az idén 78 milliárd forintra rúg, tehát pénz, paripa és fegyver is bőven rendelkezésre állna a piaci térhódításhoz, ráadásul ambícióban sincs hiány. Emlékezzünk csak arra, hogy 2010 novemberében milyen fogadkozások hangzottak el felelős állami vezetők szájából arról, hogy az akkor létrehozott hírcentrumra építve, a hirado.hu-val két éven belül lenyomnák az Indexet és az Origot is. A két év eltelt, kicsit még több is, és most már lassan kijelenthetjük, hogy az ígéretekből semmi sem valósult meg, legfeljebb egy kis köcsögözésre telt a versenytársakkal szemben. Az emlékezetes tavaszi hóvihar idején ugyanis nem sikerült rendesen tájékoztatni  az adófizetőket – ezt a feladatot ezerszer jobban ellátták a piaci konkurensek -, ezután pedig ahelyett, hogy csendben maradtak volna és halkan köszönetet mondtak volna, inkább leköcsögözték a kritikát megfogalmazó indexes újságírót.

Egyik oldalról persze jó hír, hogy a közpénzből működő hirado.hu közel sem jár ahhoz, hogy lenyomja piaci versenytársait, hiszen ez csak azt bizonyítja, hogy az állami propagandára nincsen különösebb igény, a piaci versenytársak remekül, sőt a közszolgálatnál még jobban is ellátják a közfunkciókat. Másik oldalról természetesen nincsen okunk örülni, és nem csak a látogatottság sajnálatos elmaradása miatt. Ha a közmédia egyébként fantasztikusan magas színvonalú szakmai teljesítménnyel kápráztatná el az arra kíváncsi keveseket az interneten, akkor legalább azt mondhatnánk, hogy a magyar közszolgálati tévé és rádió sokrétű és igényes webes megjelenését egyelőre nem nagyon érti a közönsége, de majd rájönnek, miből maradnak ki. De nem.

Miközben a különböző forradalmi fejlesztéseknek köszönhetően az intenetes média újabb és újabb lehetőségeket kínál lassan már szinte mindenkinek arra, hogy egyetlen mobiltelefonnal tartalomszolgáltató legyen, a magyar közmédia nincsen vagy alig van jelen ezeken a csatornákon. A világ különböző helyein dolgozó, tanuló, korábban a határokon belül élő, vagy határon túli magyarok hiába keresik a letölthető magyar nyelvű rádióadásokat a podcast-szolgáltatóknál: az androidos telefonokra ugyan kifejlesztettek egy vérszegény alkalmazást, de az Iphone senkinek sem jutott eszébe. Ráadásul ez a fajta megjelenés az – egyre kevésbé drága pénzen kifejlesztett – alkalmazásokon múlik. Gyakorlatilag semmibe sem kerülne például feltenni az érdekesebb adásokat a rádiózást a közösségi médiával ötvöző és egyébként német startupként világhódító rádiós (mobil)alkalmazásra, a Soundcloudra, vagy egyéb, bőségesen rendelkezésre álló lehetőségeket igénybe venni. Ugyanígy gyér a tévés internetes és mobilinternetes megjelenés is, és a közösségi média stratégia sem világos: a hirado.hu a Facebookon alig 21 ezer követővel rendelkezik, a twitter pedig egy az egyben kimaradt a gondolkodásból.

A közmédiánál összességében még azokkal a lehetőségekkel sem élnek, amelyekből viszonylag kevés pénzből, kis kreativitással, kis fejlesztéssel óriási hatást tudnának elérni. Csak a köcsögözésre telik.

A Magyar Reklámszövetség (MRSZ) bemutatta az előző év reklámpiaci adatait, amiből kiderült, hogy továbbra is csökken a médiapiac hirdetési bevétele. A médiagazdaságtant legalább alapszinten értők számára közismert, hogy az ágazat nemcsak a hirdetési, hanem a nagyközönségi piacon is termel bevételt (ha megveszünk egy lapot vagy előfizetünk egy televíziós műsorcsomagra a bevétel jelentős része médiavállalatokhoz kerül), de ettől még a hirdetési trendek alakulása nagyban befolyásolja a médiaipar jövedelmezőségét.

Az MRSZ évente elkészített jelentése szerint 2008-ban volt a legmagasabb a hirdetési költés, éppen 200 milliárd fölé emelkedett az összeg. A gazdasági válság az év végén már mindenhol éreztette a hatását, de a bevételcsökkenés csak 2009-től kezdődött és azóta is töretlenül tart. A piac egészét tekintve nem érdemes időbeli összehasonlítást végezni, mert változik a mért kommunikációs csatornák köre. Idén például bekerült a direct mail a számításba, és egyúttal utólag megváltoztatták a 2011-es adatokat is. Mindenesetre a reklámpiaci adatok egy része (pl. direct mail, közterület) számunkra kevésbé izgalmas, hiszen nem marketingkommunikációs szempontból elemezzük a történéseket. Annál tanulságosabb, hogy mi történik azokban a szektorokban (sajtó, televízió, rádió, internet), amelyek a nyilvánosság működése szempontjából valóban meghatározóak.

A televíziós piac hirdetési bevétele 54,9 milliárdról 48,7 milliárd forintra csökkent, ami több mint 11 százalékos visszaesés egyetlen év alatt, de ha figyelembe vesszük, hogy ugyanez az adat 2008-ban még 78,3 milliárd forint volt, még borúsabb a kép.

Hasonló tendencia zajlott a nyomtatott lapok piacán. A hirdetési bevétel a 2011-es 41,7 milliárdról egy év alatt 37,3 milliárdra esett (-10,4 %), de 2008-ban még 69,3 milliárdot mért az MRSZ. Ezek drámai adatok, a sajtópiac négy év alatt a hirdetési bevételeinek közel felét elvesztette. Gyakorlatilag csoda, hogy még megjelennek a lapok, a kiadók többsége pengeélen táncol, minden kiadáscsökkentési és bevételnövelési lehetőséget meg kell ragadniuk a fennmaradáshoz.

A fentiekhez képest jó hír, hogy az internetes reklámbevételek legalább növekedni tudnak, egyetlen év alatt 28,5 milliárdról 33,6 milliárd forintra (+18%) nőtt a szektor bevétele. Különösen látványos az emelkedés a 2008-as 20,1 milliárdhoz viszonyítva. Fontos azonban látni, hogy ettől az összkép még erősen negatív maradt: a televízió és a sajtó is mintegy 30-30 milliárd forintot veszített a hirdetési bevételeiből 2008 és 2012 között, így az internet közel 14 milliárdos növekedése messze nem pótolta a médiaiparból eltűnt pénzt.

1. ábra. A főbb médiaszektorok hirdetési bevétele 2008-2012 között

Forrás: Magyar Reklámszövetség

A fenti ábrából hiányzik a rádiós piac, aminek módszertani okai vannak. Az elmúlt évben jelentősen kibővült a mért rádiók köre így 4,6 milliárdról 6,8 milliárdra nőtt a bevétel (+ 47,6 %), de ezek az adatok nem összehasonlíthatók. Különösen zavarossá teszi a rádiós piaci képet, hogy a 2011-ben mért, és tavaly ilyenkor nyilvánosságra hozott 7,4 milliárdos bevételt utólag korrigálták 4,6 milliárdra, így már messze nem olyan egyértelmű, hogy a 2012-es 6,8 milliárdos adat látványos emelkedést jelent. A televíziós és rádiós bevételeket a Magyar Elektronikus Műsorszolgáltatók Egyesülete (MEME) számítja, az ő adataikat használja az MRSZ.

Összességében véve nem lehet azt mondani, hogy nagyon meglepő adatok kerültek nyilvánosságra, a válság kezdete óta tapasztalható trendek folytatódnak. A piac zsugorodik, egyre kevesebb pénz jut a magyarországi tartalomgyártásra, ami nyilvánvalóan nemcsak az iparágban dolgozók számára rossz hír, de a magyarországi médiakínálat beszűkülésével, minőségének a csökkenésével is együtt jár. Nagyon nagy ilyenkor a médiapolitika felelőssége is: a gazdasági bizonytalanság mellett a szabályozási bizonytalanság végzetes lehet sok médiavállalat számára. Ilyenkor érződik igazán, hogy a médiatörvényben elvi lehetőségként meglévő bírságok, a véleménynyilvánítás szabadságát szűkítő feljelentések, de akár a médiavállalatokra kivetni tervezett időjárási különadó ötlete milyen károkat okozhat a piacon. El kellene dönteni végre, hogy egy sokszínű, fejlődő, a különböző fogyasztói igényeket kielégítő médiapiac, vagy egy többféle bizonytalansági faktorral küzdő, ezért könnyen nyomás alá helyezhető és sakkban tartható médiarendszer elérése a cél.

]]> http://mertek.hvg.hu/2013/04/17/egyre-kisebb-a-torta/feed/ 0 http://mertek.hvg.hu/2013/04/12/ragalmazni-csak-pontosan-szepen/ http://mertek.hvg.hu/2013/04/12/ragalmazni-csak-pontosan-szepen/#comments Fri, 12 Apr 2013 08:40:07 +0000 Mong Attila http://mertek.hvg.hu/?p=90337 Papcsák után újabb fideszes politikus vette fel a harcot, ismét büntetőjogi eszközökkel a neki nem tetsző kommentekkel szemben. Az ügyek majd meg sem állnak Strasbourgig, ettől azonban Magyarországon még nem lesz szabadság. Mong Attila írása.

Kis játékra hívjuk a T. Olvasót. Ön szerint az itt következő hozzászólások közül melyikben indult Magyarországon büntetőeljárás?

A) „Én, magam három unokám nevében tiltakozom minden további adó, illeték, sarcolás ellen!! (…) Fizessen Papcsák úr és szemérmetlen, népnyúzó bandája!!!”  (Komment a Népszavában 2012-ben)

B) “Lázárt sem érdekli senki és semmi, engem sem érdekel Lázár. Nemhiába használt lézerblokkolót, és nyomták a közpénzt abba, hogy minél biztonságosabb autó védje a seggét, mert tudta, hogy állat módjára közlekedik. És igenis sajnálom, hogy nem ő maradt ott” (Komment a Délmagyarországban 2012-ben)

C) “Munkát kenyeret, Grósznak kötelet!” (Felirat a bajai Bácska Bútoripari Vállalat üdülőjének villamos kapcsolószekrényén 1989-ben)

Gondolom, hogy az átlagos olvasók tippjei nagy eséllyel és nagy többségben a harmadik, azaz C. megoldásra érkeznek, hiszen józan ésszel csakis az feltéltelezhető, hogy ilyen csak a kommunista diktatúra idején eshetett meg nálunk. Az 1950-es évek nemes hagyományait követő állambiztonság ugyanis még 1989-ben is különösképpen ügyelt arra, hogy az ilyen és ehhez hasonló népi megnyilvánulások ne maradjanak megtorlatlanul. Akkor még arra is volt pénz, hogy külön emberek dokumentálják a rendszerellenes falfirkákat. Ismétlem, józan ésszel, mert a nagy helyzet az, hogy miközben C. esetben csak valószínűsítjük, hogy indult büntetőeljárás, addig A. és B. esetben pontosan tudjuk, hogy igen. Amint arról a sajtó bőségesen beszámolt a két érintett fideszes politikus, Papcsák Ferenc és Lázár János úgy ítélte meg, hogy a fent idézett hozzászólások nem férnek bele egy demokráciában a szabad véleménnyilvánítás kereteibe, azok olyan súlyú kijelentéseket tartalmaznak, hogy a büntetőjog eszközeivel kell őket üldözni. A rendőrségnek és az ügyészségnek fel kell kutatnia a feltételezhetően normális, egyszerű, ámde kissé elégedetlen elkövetőket, be kell idézni, rabosítani kell őket, ujjlenyomatot kell venni tőlük és ki kell hallgatni őket. Reszkessen csak a bajai tanárember, a veszprémi boltos, meg debreceni hentes!

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Magyarországon kommunista diktatúra dúlna, mert minek ide felesleges jelző? És egyébként is, milyen slampos diktatúra lenne az, ahol lám, a névtelen kommentelőkkel való szolidaritás jegyében, én is írhatok össze-vissza mindent itten, amit csak akarok a rendszer ellen.  Leírhatom akár ezerszer is, ha akarom, hogy Lázár Jánosnak lézerblokkoló védi a seggét, de még így is állat módjára tetszik neki közlekedni, vagy, hogy Papcsák úrnak népnyúzó bandája tetszik lenni. Legfeljebb majd én is járok a rendőrségre, leveszik az ujjlenyomatomat, aztán legközelebb majd én is jobban meggondolom, hogy számra merem-e venni Lázár János seggét. (Én kérek elnézést.)

A tisztesség kedvéért ráadásul jegyezzük meg, hogy a problémák nem Lázár Jánossal, Papcsák Jánossal és társaival kezdődtek, mert mindannyian Grósz Károly és Kádár János köpönyegéből bújtak elő, csakúgy egyébként, mint a politikusosztály nagy része (értsd a baloldali is, lásd ezen lapzárta után érkezett gyöngyszemet a fideszeseket perlő balos újságírókról.). Ők azt tanulták meg, hogy a szabadság azé, akié a hatalom, és a törvényeket is eszerint írták, illetve hagyták békében azokat a passzusokat, amelyeket a korábbi diktatúra rájuk hagyományozott. Amint arra az atlatszo.hu oknyomozó portál legutóbbi kezdeményezése rávilágított, Magyarország a nyugati országoknak még mindig abba a csoportjába tartozik, ahol a véleménynyilvánítás szabadságát nem csak polgári jogi (helyreigazítás, személyiségi jogi per), hanem büntetőjogi eszközökkel is korlátozzák, miközben a rágalmazás és becsületsértés dekriminalizálása a nemzetközi sajtó- és szólásszabadságvédő szervezetek rendszeres követelése. Mi több, a Nyugatot mi annyiban is meghaladtuk, hogy a polgári és büntetőjogi következmények mellett az új médiatörvénynek hála médiajogi szankció is járhat az egésszel.

És végül nem szabad elfelejteni azt sem, hogy finoman szólva sem hullik terméketlen talajra az amit Lázár vagy Papcsák művel. Mégiscsak a házmesterek országa ez, a szabadságot meg a humort pontosan értjük, csak nem mindig szeretjük, főleg, ha éppen mi magunk leszünk a céltáblái. A lelkük mélyén sokan megértik Lázárt és Papcsákot, sőt együtt is éreznek velük.

Mindezek miatt maradhattak érvényben az elmúlt húsz évben a fent említett ostoba jogszabályok, küldhették ránk az agyament médiatörvényt az első adandó alkalommal azok, akiknek kétharmados többség hullott az ölükbe, és mindezek miatt nincsen általános népi felháborodás akkor sem, amikor ilyen esetek megtörténnek. A helyzet tehát nem jó, ellenben lehet rosszabb is.

Ezért érdemes leírni még egyszer, ezredszerre is a következőket:

Ha az ilyen és ehhez hasonló népi megnyilvánulások nem férnek bele a véleménynyilvánítás szabadságába, akkor ott a véleménynyilvánításnak nincsen szabadsága.

Ha egyáltalán felmerül, hogy ezen hozzászólások fölött az esztétikain túl jogi vitát is szabad nyitni, ha a politikusok – mint a fenti esetekből feltételezhető – ezentúl külön embereket tartanak arra, hogy figyeljék, ki és mit merészel leírni róluk, akkor ott nincsen szabadság.

Ha pedig a szólás szabadsága eztán csak a bátraké és keveseké marad, akiknek tengernyi idejük van rabosíttatni magukat, rendőrségre meg bíróságra járni, netán elvinni az ügyüket Strasbourgig, akkor ott nincsen szólásszabadság.

És azok számára sincs, akik esetleg úgy érzik, nekik van.

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság a napokban rendezett Korrektúra konferencián jelentette be az analóg földfelszíni műsorszórás lekapcsolásának, az ún. digitális átállásnak a menetrendjét. Nem volt könnyű a hatóság dolga, ez tény: az elmúlt évtizedben túl sok előrelépés nem történt ezen a területen, holott az uniós országok egymás után hajtották végre a technológia váltást. A 2010 végén elfogadott médiatörvényben többször is változott az átállási céldátum, és jóhiszeműen most feltételezzük azt, hogy a hatóság is csak egyszerű jogalkalmazó, nem befolyásolja a jogalkotói munkát.

Mindezek ellenére feltűnő volt az a csönd, ami az elmúlt két évben az átállást a hatóság részéről kísérte. Nem lehetett hallani koncepcióalkotásról, szakmai diskurzusról, a hatóság és a piaci szereplők közötti párbeszédről. Azt persze nem mondhatjuk, hogy a háttérben semmi nem történt: készültek Digitális átállás monitoring kutatások és lezajlott két pilot projekt, Barcson és Sopronban; intenzív volt a MindigTV márkanév (a digitális földfelszíni szolgáltatás) kommunikációja is. Úgy tűnik, hogy a hatóság most látta elérkezettnek az időt arra, hogy meglepően rövid határidővel, 2013 júliusában és októberében végrehajtsa a digitális átállást. A Korrektúra konferencián bemutatták a folyamat fő állomásait, vázolták az elkövetkező hetek/hónapok teendőit.

Feltűnő volt azonban, hogy milyen szűkkörű volt a rendezvény: elsősorban az NMHH, az MTVA és az Antenna Hungária vett részt a konferencián, rajtuk kívül leginkább csak az előadók voltak ott. A piac gyakorlatilag nem jelent meg, de ennél is érdekesebb az, amit magánbeszélgetésekből hallani lehet: a digitális átállás közvetlen és közvetett piaci érintettjei mit sem tudtak az előkészületekről, az elmúlt hetekben/napokban egymást hívogatták, hogy ki mit tud a hatóság terveiről. Teljesen érthetetlen, hogy ez miért így történik, a digitális átállás kötelezettsége nem tegnap szakadt a hatóság nyakába, pontosan tudható volt, hogy a technológiaváltást meg kell oldani. A feladat nem könnyű, hiszen 400-500 ezer háztartásról van szó: ők azok, akik beragadtak az analóg földfelszíni műsorszórásba, és mindössze három csatornát (m1, RTL Klub, TV2) tudnak fogni szoba- vagy tetőantennájukkal. A kutatásokból tudni lehet, hogy jellemzően idős, vidéki, alacsony társadalmi státuszú és alacsony vásárlóerejű személyek tartoznak ebbe a körbe, akik egyáltalán nem fogékonyak az új technológiákra. Érthetetlen tehát, hogy a hatóság most miért ilyen rövid idő alatt, erőből próbálja levezényelni a folyamatot, és miért nem az összes szereplő bevonásával alakítja ki az átállási menetrendet.

A konferencia másfél napja után is maradt néhány nyitott kérdés, hiszen az érintett és rászoruló közel félmillió háztartás felkutatása egyáltalán nem egyszerű: meglepő az információ, hogy ezt a feladatot a KSH végzi, sőt, már meg is kezdte a munkát. Több százezer háztartásba csöngetnek be az elkövetkező hónapokban, felmérve a televíziós vételi módot és a rászorultságot. Nem derült ki, hogy miért éppen a KSH, volt-e pályázat, és mennyiért, milyen szerződéses garanciákkal végzi el a munkát a Központi Statisztikai Hivatal. A megbízás annyiban mindenképpen meglepő, hogy a KSH-nak nem az ilyen típusú terepmunka a fő tevékenysége, így különösen fontos lenne tudni, hogy milyen módon zajlott a kiválasztás.

A digitális átállás menedzselésének van más érdekessége is. A hatóság közbeszerzést írt ki a set-top-box készülékek telepítésére és az ehhez kapcsolódó feladatokra. A közbeszerzést egy 2011-ben mindössze 42,6 millió forint árbevételt elérő cég, a DigitalRadio Kft. nyerte, nettó 2,4 milliárd forintért. Remélhetőleg ismertek lesznek a szerződés részletei, ugyanis éppen a dekóderek telepítésén, a támogatás nyújtásán múlik, hogy az érintett háztartások tudják-e fogni a digitális jelet az átálláskor vagy ellenekezőleg, tévéműsor nélkül maradnak.

„Senkit nem hagyunk televízió nélkül, senkit nem hagyunk az út szélén” – hangzott el a konferencián. Amellett, hogy ez a mondat minimum áthallásos az elmúlt időszak hókáosza után, érdekes lenne tudni, hogy az állam, pontosabban a hatóság miként definiálja a célokat és hogyan méri ezek elérését. A hamarosan kikapcsolásra kerülő analóg földfelszíni műsorterjesztés egyik legnagyobb nehézsége ugyanis éppen az, hogy senki nem tudja pontosan, hol vannak ezek a háztartások, hiszen egyszerűen egy tetőantennával vagy szobaantennával veszik a televíziós jelet. Az eddigi kutatások eredményei természetesen sok segítséget nyújthatnak az érintettek meghatározásához, de így is rengeteg helyre kell becsöngetni, hogy a becsült mintegy félmillió háztartást azonosítani lehessen.

A “senkit nem hagyunk televízió nélkül” mondás aligha teljesíthető, de jól mutatja az állam paternalista hozzáállását. Ez egyrészt persze érthető, hiszen valóban olyan fogyasztókról van szó, akiknek információkra, technikai és adott esetben anyagi segítségre is szüksége van. Másrészt sokkal fontosabb lenne a hangzatos politikai kommunikáció helyett reális célokat megfogalmazni, és átláthatóvá tenni, hogy a hatóság mennyit költ az átállásra, milyen sikerkritériumokat határoz meg. Az biztos, hogy az I.M.G. Inter Media Group Kft. közbeszerzésen nettó 1,9 milliárd forintot nyert az átálláshoz kapcsolódó kommunikációs feladatok lebonyolítására (az I.M.G. Inter Media Group Kft. politikai kapcsolatairól már többször írt a magyar sajtó, erről a tenderről is olvashattunk korábban). A többi költségelemről, a háztartások azonosításának menetéről, pontos költségéről, a támogatási formákról és ennek költségvonzatáról nincsenek egzakt információk.

A digitális átállással kapcsolatos fejlemények ellentmondásosak. Egyrészt nagyon jó, hogy végre történik valami és sok év hatósági tétlensége után végre Magyarország is megszabadul a rendkívül elavult analóg műsorszórási technológiától. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy a hosszú csönd után miért ilyen erőltetett menetet diktál a hatóság. Nyilvánvaló, hogy az idei gyors lekapcsolás nem a jogszabályi előírások miatt történik, hiszen a törvény 2014 végét jelöli meg céldátumként. Sokkal valószínűbb, hogy a hatóság inkább a frekvenciatérkép átrajzolására készül: az analóg műsorszórásra használatos frekvenciatartomány rendkívül értékes, szélessávú mobilszolgáltatások számára jól használható. Mint ismert, 2013 februárjában a Kúria jogerősen is hatályon kívül helyezte az NMHH korábbi frekvenciapályázatának eredményét. A hatóság úgy gondolhatta, hogy ha már úgyis újra kell pályáztatni a mobilfrekvenciákat, akkor érdemes a nagy értékű televíziós frekvenciát is hozzátenni a csomaghoz. Nem kérdés, hogy a választások előtt az államkasszának nagy szüksége lenne erre a bevételre, és persze azon sem lepődnénk meg nagyon, ha egy, a jelenlegi kormánypártokhoz közel álló cégcsoport jól járna a mobilpiac újrarajzolásával.

]]> http://mertek.hvg.hu/2013/03/26/digitalis-kapkodas/feed/ 0 http://mertek.hvg.hu/2013/03/14/unnepi-beszed/ http://mertek.hvg.hu/2013/03/14/unnepi-beszed/#comments Thu, 14 Mar 2013 15:19:46 +0000 Polyák Gábor http://mertek.hvg.hu/?p=90323 30/1992. 37/1992. 22/1999. 1/2007. 46/2007. 165/2011.

Csak néhány az Alkotmánybíróság sajtószabadsággal kapcsolatos döntései közül. A jogállamiság felszámolásának legújabb áldozatai. Hatályon kívül helyezve, ezt mondja róluk és minden más alkotmánybírósági határozatról az Alaptörvény módosítása. Pedig ezek voltak azok a néha jól, néha rosszabbul sikerült iránytűk, amelyek eligazítottak a sajtószabadság kérdéseivel kapcsolatban, amelyekre néha jól, néha rosszabbul fel lehetett építeni egy európai médiarendszert. Nagy kár értük.

Iránytűk nélkül csak a saját értékítéletünkre támaszkodhatunk. Szabad-e ma a sajtó? Van-e ott sajtószabadság, ahol az újságírók fele és a szerkesztők több mint 60%-a úgy nyilatkozik, hogy az elmúlt évben személyesen tapasztalt politikai nyomásgyakorlást? Van-e ott sajtószabadság, ahol a megkérdezett újságírók közül minden negyedik azt állítja, hogy hallgatott vagy ferdített már el politikai, gazdasági tényt annak érdekében, hogy elkerüljön valamilyen hátrányos következményt? Van-e ott sajtószabadság, ahol az újságírók háromnegyede és a médiatulajdonosok majdnem mindegyike úgy véli, vannak elhallgatott témák a magyar médiában, és ez a vélekedés egybevág a közönség túlnyomó többségének álláspontjával?

Elegendő-e a sajtószabadsághoz, hogy nem hurcolják meg nyilvánosan azt, aki a kormányt kritizálja? Nincsenek sokmilliós bírságok újságokkal és internetes portálokkal szemben, nincsenek átkutatott szerkesztőségek és lefoglalt szerkesztőségi iratok.
Csak kompromisszumok vannak. Hétköznapi, elvtelen kompromisszumok.

Tudd magadtól, miről kell hallgatni, cserébe nem szólunk rád, hogy hallgass.

Egyáltalán ne beszélj közügyekről, cserébe élvezheted az enyhébb hirdetési szabályok és az enyhébb médiakoncentrációs korlátok, vagy éppen a fű alatt csökkentett médiaszolgáltatási díjak gazdasági előnyeit.

Lépj be a társzabályozási rendszerbe, és fogadd el az általunk szabott játékszabályokat, cserébe nem kell aggódnod a bírságok miatt.
Néhány ezer forinttal magasabb végkielégítés reményében állj el a sztrájktól és a nyilvános tiltakozás minden formájától.

Fogadd el a kisebb vételkörzetű rádiós frekvenciát, a korábbi frekvenciádról csendben mondj le pártközeli barátaink részére, cserébe nem söprünk ki végleg a médiapiacról.

Szervezd ki a véleményedet blogokba, ne ejtsd ki a szádon az „oligarcha” szót, és nem zárjuk el előled teljesen a hirdetési csapokat.
Ezekkel a kompromisszumokkal tudunk együtt élni. Mindig is együtt éltünk velük. A jelenlegi hatalom éppen csak felismerte és kihasználta a gyengeségeinket. A 2010-ben elfogadott médiatörvények ennek bizonyítékai és eszközei.

Bizonyítékai és eszközei e törvények egy másik politikai szándéknak is. Az elmúlt évek legfontosabb jelensége a politikai elittel nyíltan és közvetlenül összefonódó szereplők médiapiaci térnyerése. E folyamat látványos kezdőpontja az országos kereskedelmi rádiók pályáztatása volt, ami ugyanakkor le is zárta a legnagyobb politikai erők közötti együttmozgások korszakát, és utat nyitott a média minden korábbinál erőteljesebb politikai uralása előtt. A rádiós piac átalakítása ennek az új világrendnek a jegyében zajlik, és ugyanezt láthatjuk a közszolgálati média lerohanásában. A jobboldali médiavállalkozások bőséges ellátása frekvenciákkal és állami reklámpénzekkel, a közszolgálati intézmények átláthatatlan kézivezérlése az egyik oldalon, a Klubrádió józan ésszel fel nem fogható vesszőfutása, sikeres zenei rádióhálózatok szisztematikus felszámolása, a reklámpiaci források elapasztása a másikon. Hosszú távon ható, a médiarendszer szerkezetét és a nyilvánosság működési kereteit gyökeresen átalakító változások, amelyek legnagyobb mértékben a közönség legkiszolgáltatottabb részét fosztják meg a tisztánlátás lehetőségétől.

A minket ma körülvevő társadalmi, kulturális, gazdasági katasztrófák az illúzióvesztés húsz éve után elhozhatják a katarzist, az újrakezdés akarását, de elhozhatják a tökéletes közönyt is. Ha van ma küldetése az újságíróknak, akkor az az, hogy felrázzák a társadalmat, és segítsék a normális társadalmi párbeszéd újraindítását.

Nehéz küldetés. Naponta jelennek meg hírek korrupcióról, a jogállamiság lebontásának újabb és újabb lépéseiről, gazdasági kudarcokról és társadalmi tragédiákról. Az egyik oldalon az egyre magasabb, lassan átugorhatatlan ingerküszöb, a másik oldalon egy másik valóság hibátlan illúziója. Az oldalak között pedig falak. A közönség vagy teljesen elfordul az életét szükségszerűen befolyásoló, de kétségkívül taszító közügyektől, vagy nagyon vigyáz arra, hogy a valóságról felépített mégoly hazug vízióját ne érje bántódás. A közönség kétharmada kizárólag a legnagyobb elérésű csatornákról szerzi az információit, és tökéletesen elégedett a tájékozottság e hamis illúziójával. A „másik oldalhoz” tartozó forrásokat pedig még a tudatos hírfogyasztók túlnyomó többsége is kerüli.

A médiarendszer szereplői között alig találunk olyat, aki kísérletet tenne ezeknek a fogyasztói magatartásoknak az áttörésére. A kereskedelmi televíziók gyakorlatilag feladták a közéleti tájékoztatást, még ha az újonnan, külföldről indított RTL2 híradója hozott is ebben változást. A közszolgálati televíziók és rádiók hosszú évek lassú haldoklása után mára felélték hitelességük maradékait is. A politikai napilapok szűkülő olvasótábora nagyrészt mozdíthatatlan. A legnagyobb hírportálok összességében csak a közönség nagyjából 10%-a számára jelentenek rendszeres tájékozódási forrást. Ráadásul e hírportálok működésének hátterében is folyamatos fenyegetést jelentenek a tulajdonosi összefonódások és a piaci érdekekből fakadó zsarolhatóság.

Mindez egy olyan társadalom kialakulásához járult hozzá, amelynek alapvető jellemzője a kölcsönös meg nem értés és a bizalom teljes hiánya.

A nyilvánosság állapota és a demokrácia minősége közötti szoros kölcsönhatás nyilvánvaló. Jól működő nyilvánosság nem jöhet létre a demokrácia iránt elkötelezett közönség nélkül, a demokratikus elkötelezettségnek viszont feltétele a valódi társadalmi párbeszédet biztosító nyilvánosság. A jelenlegi politikai elit nagy része kifejezetten érdekelt a párbeszéd-képtelenség fenntartásában, a közönség többsége fásult és kiábrándult.

Egy biztos: valakinek, valaminek változnia kell.

A közöny és a másik oldal meghallgatására való képtelenség csapdájából a sajtó önmagában nem találhat kiutat. Lehet azonban a változás fő mozgatója. Megmutathatja, hogy indulatok helyett érvekkel, ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatások helyett egymást megérteni próbáló párbeszéddel messzebbre jutunk. Ehhez nélkülözhetetlen az egyéni és a szakmai autonómia iránti igény, az önbecsülés, a társadalmi felelősség felvállalása.

A párbeszéd lényege, hogy mindenki szót kap, akkor is, ha a Klubrádióban beszél, akkor is, ha a Lánchíd Rádióban. Ott esély sincs a párbeszédre, ahol egyes hangoknak eleve nagyobb hangerőt biztosítanak, másokat pedig legfeljebb suttogni hagynak. Hadd szóljon a Klubrádió és hadd szóljon a Lánchíd Rádió!

Olyan új keretekre és új garanciákra van szükség, amelyek között létrejöhet a nyílt, egymás megértését segítő, közös dolgainkat előbbre vivő társadalmi párbeszéd.

Tudjuk, mit akarunk.
Nyilvánosan végigbeszélt szabályozási kereteket akarunk.
A médiahatóság által nem fenyegetett, világos és kiszámítható jogi elvárások alapján működő újságokat és internetes portálokat akarunk.
Az állami beavatkozások torzításától mentes médiapiacot akarunk.
A társadalmi párbeszéd elsődleges színtereként szolgáló, átláthatóan működő és gazdálkodó, tisztességes közszolgálati médiát akarunk.
A frekvenciák és a támogatási források nyílt, átlátható, az esélyegyenlőséget biztosító elosztását akarjuk.
A médiapiac és a médiatartalmak ellenőrzésében az egyoldalú politikai befolyást kizáró intézményi megoldásokat akarunk.
A politikai és a médiapiaci szereplők és érdekek összefonódásának felszámolását akarjuk.
A jog mindenhatóságát elvető, a valódi önszabályozás és a médiaoktatás lehetőségeire építő szabályozási kereteket akarunk.
Kompromisszumoktól mentes médiapiacot és nyilvánosságot akarunk.

Tegyünk érte! Szakmai szervezetek, civilek, újságírók, médiapiaci döntéshozók, mutassunk közösen példát párbeszédből, egymás megértéséből, szakmaiságból. Hogy egyszer majd düh és csalódottság nélkül ünnepelhessük a sajtó szabadságát.